A radioaktivitás hatása az élő szervezetekre

A Tér-idő Sugárzó energia című sorozatának második része arról szólt, mire és hogyan használja az orvostudomány a radioaktív anyagokat. Gimes Júlia műsora.

A radioaktivitás felfedezéséhez véletlenek sorozata vezetett. Miután Marie Curie 1898-ban felfedezte az első radioaktív elemet, a polóniumot, majd a rádiumot, a kor legtehetségesebb elméi csatlakoztak a nukleáris tudományhoz. Köztük volt Hevesy György is, aki 1912-ben arra jött rá, ha egy anyag mellé sugárzó anyagot tesz, és a sugárzás sajátosságait méri, akkor a nem sugárzó anyagról is sok minden megtudható. Ezt a technikát ma leginkább az orvostudomány használja. A betegnek pontosan kiszámolt mennyiségben és minőségben olyan radioaktív anyagot adnak be, melynek segítségével például pozitronemissziós tomográf készülékkel nyomon lehet követni az izotóp sorsát, s ezzel vizsgálni valamely szerv működését. Radioaktív anyagokkal azonban nemcsak azonosítani lehet a kóros működéseket, de bizonyos esetekben gyógyítani vagy kezelni is. És bár a mindennapokban tartunk az izotópoktól, félünk a sugárzó anyagoktól, a földi élet valamennyire mégis alkalmazkodott a sugárzáshoz, hiszen a természetben vannak sugárzó anyagok. Öveges József professzor egy helyen egyenesen azt írta, hogy sugárözönben élünk. Sejtjeink a természetből folyamatosan kapott sugárterhelést azonban képesek „menedzselni” és helyreállítani.