A holokauszt történetei

Fotó: Flickr/Andrea & Stefan

 Hallgassa meg!

A holokauszt túlélÅ‘i közül még ma is több tízezre élnek, és velünk vannak a digitális technikával is hozzáférhetÅ‘ visszaemlékezések. Karsai László történész KözelrÅ‘l című műsorunkban elmondta, hogy volt egy idÅ‘szak 1945 után, amikor sem Magyarországon, sem a világ más országaiban nem voltak emberek, akik hajlandók voltak elmondani, leírni mindazt, amit átéltek.

A szakirodalom ezt a túlélÅ‘k szégyenének nevezi. A szégyen mellett azonban szerepet játszott a hallgatásban az is, hogy a történetek felidézése mély sebeket szakít fel. Karsai László, aki évtizedek óta foglalkozik a holokauszt kutatásával, ugyanakkor elmondta: az életmentÅ‘k és a túlélÅ‘k között is találunk olyanokat, akik „megélhetési visszaemlékezÅ‘k”, akik egyre bátrabban, egyre színesebben mesélnek. Ezeknél a történeteknél különösen fontos jelentÅ‘sége van a történész forráskritikájának.

Homokszemek a rendszerben

Az évek múlásával a holokauszt kezd történelmi távlatokba kerülni, egyfajta társadalmi közöny alakul ki. Nem antiszemitizmusról, és nem is félrenézésrÅ‘l van szó, hanem arról, hogy a generációk cserélÅ‘dnek, egyre kevesebb a túlélÅ‘, a szemtanú. A rendszerváltás után szocializálódott fiatalság már nem érti, mit jelent rettegésben, elnyomásban élni. Ezért nemcsak a holokauszt, hanem a kommunista diktatúra áldozatai is távolinak, felfoghatatlannak tűnnek.

A holokauszt a számokat tekintve nem a világ legnagyobb népirtása, a sztálini Szovjetunióban becslések szerint csak a nagy ukrajnai éhínségben csaknem nyolcmillió ember halt meg. Az ideológiai háttér, a célkitűzések és módszerek miatt mégis külön kell kezelni. A múltból csak a Törökország által azóta sem elismert örmény népirtással vethetÅ‘ össze. Példa nélküli a nácik által aprólékosan megtervezett, és az utolsó pillanatokig óramű pontossággal működÅ‘ rendszer, amely a végsÅ‘ megoldás végrehajtására jött létre.

Azonban ebbe a gépezetbe is kerültek homokszemek, amelyekkel nem számoltak: azok az emberek, akik saját és családjuk életét sem féltve szinte egyedül szálltak szembe a hatalmas birodalommal. Helyi hÅ‘sök, akik önfeláldozó munkával ezreket mentettek meg az internálástól és a szinte biztos haláltól. Hitler magyarországi helytartóját, Adolf Eichmannt is meglepte az a gyorsaság, amellyel a magyar hatóságok a náci rendszer szolgálatába álltak. Állami részrÅ‘l szinte semmilyen ellenállás nem mutatkozott, így a deportálások a megszállást követÅ‘en szinte azonnal megindultak.

Sokan azonban ezt nem bírták tétlenül nézni. Köztük volt Carl Lutz, Svájc budapesti nagykövetségének alkonzulja is. A diplomatát 1942-ben nevezték ki Budapestre, és hamar kapcsolatba került a helyi cionista ellenállókkal. 1944-ig körülbelül tízezer embernek állított ki svájci védlevelet, amellyel Palesztinába menekülhettek. A német megszállás után megállapodott a kormánnyal és a nácikkal, hogy nyolcezer zsidó részére svájci papírokat állíthasson ki. Nem kis kockázatot vállalva azonban megjátszotta, hogy Å‘ úgy értelmezte, nyolcezer családról van szó, így több tízezer okmányt osztott szét.

Carl Lutz nemcsak védlevelekkel próbált életeket menteni. Hetvenhat épületet svájci védettség alá helyezett, így ezek területenkívüliséget élveztek. Lutz 1964-ben megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet Világ Igaza elnevezésű kitüntetését. 1975-ben Bernben hunyt el.

Polgári segítség

A magyarországi zsidók megmentésén azonban nemcsak diplomaták dolgoztak. A magyar polgárok között is akadtak szép számmal, akik nem akartak tétlenséggel hozzájárulni a népirtáshoz. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész védett gyermekotthonok megnyitására kapott megbízást a Nemzetközi VöröskereszttÅ‘l. A Bogár utcai gyermekotthont 1944 októberében nyitotta meg, az oroszok bevonulása után néhány hónappal megalapította a Gaudiopolis elnevezésű gyermekvárost. Sztehlo Gábor 1972-ben szintén megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Két évre rá Svájcban hunyt el. Budapesten utcát neveztek el róla, a Deák téren pedig szobor Å‘rzi az emlékét.

Nem ilyen egyértelmű a megítélése egy másik nagy zsidómentÅ‘nek. Kasztner RezsÅ‘ a Budapesti SegélyezÅ‘ és MentÅ‘bizottság egyik vezetÅ‘jeként 1684 embert mentett meg. 1944 márciusában találkozott Oscar Schindlerrel, és az Å‘ tapasztalataira alapozva kezdett titkos tárgyalásokba Adolf Eichmannal. A nácik hajlandók voltak bizonyos számú zsidó deportálásáról lemondani jókora összeg és hadianyag fejébe. Kasztnerék minden követ megmozgattak, hogy a lehetÅ‘ legtöbb pénzt elÅ‘teremthessék. Szita Szabolcs történész elmondása szerint Eichmann meggyÅ‘zÅ‘désével ez ellentétes volt, de felsÅ‘bb utasítást kapott a tárgyalások megkezdésére. Arról is megegyeztek, hogy 15 ezer zsidó Ausztriába kerülhessen munkaszolgálatra és nem a haláltáborok valamelyikébe. Kasztner RezsÅ‘t Eichmann többször is halálosan megfenyegette, végül életben hagyták, mert a náciknak szüksége volt az általa összegyűjtött vagyonra. Azonban pont emiatt rengeteg támadás érte a háború után, és kollaborálással vádolták. Azt is felrótták neki, hogy csak a gazdag zsidókon segített, és nem tett meg mindent, hogy még több életet megmenthessen. A háború után Kasztner RezsÅ‘ politikai karrierbe kezdett Izraelben. 195-ben egy szélsÅ‘séges cionista a saját háza elÅ‘tt lÅ‘tte le. 12 napra rá belehalt sérüléseibe.