Abszurd jelenetek egy körülfalazott faluból

Fotó: Wikimedia/Noir

Hallgassa meg!

A korábban az NDK-hoz tartozó Klein Glienicke a földrajzi fekvése miatt a nyugatnémet országrészbe lógott bele, a keletnémetek viszont idÅ‘ben felfedezték, hogy ezt a területet védeni kell. A történelem abszurditása, hogy emiatt szó szerint körbefalazták a települést, az embereke pedig majdnem harminc éven át teljes elszigeteltségben éltek. Látogatókat csak elÅ‘zetes bejelentéssel lehetett fogadni, még akkor is ha családtagokról volt szó. Jens Arndt dokumentumfilmes és felesége, Manuela Arndt tájépítész kezdték néhány éve felkutatni a helyieket és elbeszélések alapján rekonstruálni a befalazott település mindennapjait. A több hónapos kutatómunka során hihetetlen történetek kerültek napvilágra, így például annak a Klein Glienicke-i nagymamának a temetése, akinek keleten és nyugaton is voltak hozzátartozói.

Jens Arndt szemtanúk elbeszéléseibÅ‘l elevenítette fel az esetet. „A temetésen készült egy fénykép, amely óhatatlanul beépült a család tudatába” – mesélte a dokumentumfilmes. „A nyugatnémet nÅ‘vérek állnak a szögesdrót túlsó oldalán és átnéznek a keletnémet oldalon álló testvéreikre. A nagymamát Klein Glienickében temették, a nyugaton élÅ‘ gyerekek nem kaptak beutazási engedélyt, így a szertartást a szögesdróton keresztül követték, tízméteres távolságról. A rendÅ‘rség gépfegyverekkel Å‘rködött a kerítés mentén, a keleten temetÅ‘ pap pedig hangosabban prédikált, hogy a szögesdróton túl is hallhassák” – idézte fel az eseményeket Jens Arndt. A filmes elmondta még, Klein Glienicke-i látogatásomkor alig találta nyomát a falnak és a borzasztó múltnak. „A falu lassan visszanyeri az eklektikus nyaralóhelyek hangulatát, a helyiek életé viszont örökre meghatározzák azok az évtizedek, amelyeket a berlini fal árnyékában töltöttek.”

Gitta Heinrich egy Klein Glienicke-i születésű tanárnÅ‘ könnynek közt mesélt múltbeli élményeirÅ‘l. „Én valóban megéltem azt, hogy befalaztak minket. Ha kimentem a házból az udvarra, dupla falba ütköztem. Továbbmentem az utcára és ott is körbe voltam zárva, de ha a kertembe akartam átmenni ott is a fal látványa tárult elém. Bármerre mentem a falba ütköztem, egyetlen híd volt a falu határában, ami összekapcsolt minket a külvilággal. Mint sokaknak, nekem is megfordult a fejemben, hogy átszökjek nyugatra, de olyankor rögtön eszembe jutott, hogy ennek súlyos következményei lettek volna a családom számára. A szüleimet és a testvéreimet azonnal kitelepítették volna Klein GlienickébÅ‘l. Ezt nem tehettem meg velük. Soha többet nem láthattam volna Å‘ket, és ezt nem bocsátották volna meg nekem. Éppen a Keleti-tengernél nyaraltunk, amikor augusztus 13-án megtudtuk, hogy felépült a fal. Hazafelé már nem a megszokott úton jöttünk – nem utazhattunk Berlinen keresztül –, hanem meg kellett kerülnünk a várost. IlyesztÅ‘ volt, amikor igazoltattak, mielÅ‘tt beengedtek volna a saját falumba, a barátom pedig már nem is jöhetett velem. Felfoghatatlan volt, hogy a falunkat körbezárták, és még rosszabb lett ’65 után, amikor már nemcsak szögesdrót vett körül minket, hanem a fal is felépült. A mi házunk pontosan a fal tövében volt, és azok a zugok a ház körül, ahol azelÅ‘tt a mindennapjainkat töltöttük, egyik napról a másikra megszűntek. A mosókonyhám és a kedvenc pihenÅ‘helyem eltűnt, a csónakunkat már nem tudtuk kiengedni a vízre, hirtelen nem tudtunk mást tenni, csak kinézni a lakásunkból és a falat bámulni” – idézte fel a múltat a Klein Glienicke-i születésű tanárnÅ‘.

Gitta Heinrich, mint több más helyi származású ember, bezártsági fóbiában szenved, de sok egyéb pszichés következménye is volt a falu lakóin a életében ennek az embertelen elszigeteltségnek. Nem csoda, hiszen az elnyomó állam paranoidan figyelte polgárait. A faluban esténként a határÅ‘rök szúrópróba szerűen csengettek be a lakásokba, hogy ellenÅ‘rizzék, nem szökött-e el valaki.