Fotó: MR/Vágner Mária
Hallgassa meg az interjút!
Az 1956 előtti Néphadsereg tisztjeit sokan tartották a rendszer janicsárjainak, akiknek a katonaság valódi felemelkedést kínált. Dinnyés László 1956-ban a verpeléti páncélosok műszaki egységét vezette.
Élete arra példa, hogy a választás mindenkinek megadatott, amikor ki kellett állni valamiért vagy valami ellenében. Ő a régi 3-as főutat harckocsikkal lezáratta, és a bevonuló orosz csapatokat óriási kétnyelvű transzparenssel fogadta: „»Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.« (Marx)”
Az oroszok nem olvasták el. Öt év börtönt kapott érte. Megtagadta az eskütételt a Kádár-rendszernek, de arra biztatta a társait, hogy írják alá. Azzal próbálta meggyőzni őket, hogy szükség van magyar hadseregre, és döntsenek helyesen, ha ismét válaszút előtt állnak.
Két év után amnesztiával szabadult. Azt mondja: majdnem akkora megrázkódtatás érte, amikor látta a kiszabadulása utáni Magyarországot, mint amikor a börtönben tartották fogva.
Úgy látta, hogy az emberek megtagadták 1956-ot. Senkit nem érdekelt, miért vetették börtönbe, de gyanakodva figyeltek rá. Nagyon sajnálja, hogy fel kellett adnia a tiszti karriert. Hozzáteszi: „Jó katona voltam. De azért a tizenkét napért... azért érdemes volt!”
