A kultúrpolitikusnak ebben a személyességben rejlett a titka, és Standeisky Éva történész szerint ez volt a korszak jellegzetessége is. A diktatúra korábbi szakaszában, amikor Révai töltötte be a kultúrdiktátor szerepét, elképzelhetetlen lett volna ilyen közvetlen kapcsolat. Aczél ugyanakkor nem éreztette állandóan a személyes jelenlétét, a kulturális életet álviták gerjesztésével, határozatokon és az apparátuson keresztül irányította. A diktatúra ennyiben változott meg, az apparátuson keresztül kialakult a kijárás rendszere, és megmaradt ugyan a marxista-leninista ideológia, de megváltozott a funkciója, mert már maga a pártelit sem vette egészen komolyan. A diktatúra ugyanis tovább akart élni, és a vezetők rájöttek arra, hogy ez csak úgy lehetséges, ha valahogyan megegyeznek azokkal, akik ebben a rendszerben élnek. Valamekkora szabadságot engedtek, és kényszerű, de kölcsönös egymásra utaltság alakult ki. A politikusoknak azért volt jó ez a helyzet, mert növelte a népszerűségüket, az értelmiség pedig fontosnak érezhette magát a társadalomban. Ez működtette a rendszert, és ez magyarázza Aczél kiterjedt személyes kapcsolati hálóját.
Előfordult persze, hogy valaki kedvezményezett volt, de elért egy olyan határhoz, ahol már sértette a hatalom érdekeit, és akkor ellenséggé vált. Akár az is ellehetetleníthetett alkotókat, hogy a hatalom került kérdéses szakaszba a szocialista táboron belül, és ettől vált elfogadhatatlanná, ami korábban lehetséges volt. Tehát kiszámíthatatlanok is voltak a viszonyok, és ennek nagyon megfelelt egy szeszélyes sznob figura, aki jól tudott bánni az emberekkel, és ez a kor termelte ki a maga kultúrpolitikusát Aczél György személyében – jelzi a történész.
Bár Aczél kommunistának vallotta magát, nem nagyon foglalkoztatta az ideológia, nem tudunk arról, hogy különösebb elméleti munkásságot folytatott volna. Jól látta, hogy a baloldalon létezik egy erős népi irányzat, amelyet a népi írók jelenítenek meg, és azt is felismerte, hogy a kommunisták népszerűsége attól függ, mennyire sikerül megnyerni a népi baloldal támogatását. Nem véletlen, hogy ő fedezte fel és vitte be a minisztériumba Pozsgay Imrét, akivel később konfliktusai támadtak. A párt célja széles nemzeti összefogás megteremtése volt, annak érdekében, hogy megerősítse hatalmát.
Sok értelmiségi ma már szégyelli, hogy jó kapcsolatban volt Aczéllal. Bár rengeteg könyv és visszaemlékezés született róla, máig nem számoltunk el a Kádár-korszakkal. Ehhez az időszakhoz ellentmondásos a magyar társadalom viszonya. Egyfajta nosztalgia lengi körül a viszonylagos jólét és biztonság miatt, ám tudomásul kell venni, hogy diktatúra volt, amitől el kell határolódni – mondja Standeisky Éva.
Szénási Sándor
Hallgassa meg!
