Chileiek egy szívvel két hazában

Fotó: MTI/EPA/Ian Salas

 Hallgassa meg

Február 27-én hajnalban óriási erősségű 8,8-as földrengés rázta meg Chile déli részét, majd ami megmaradt, azt a szökőár tarolta le. Volt olyan városka, amely elmozdult a helyéről, és volt, aminek nyoma sem maradt. A földrengés után nem sokkal egy chilei filmet látott a műsor szerkesztője, Vágner Mária a Duna tévében. A romok között régi barátnője, Valentina beszélt. És magyarul. A film rendezője és szereplői ugyanis olyan chileiek, akik nem is olyan régen még Magyarországon éltek. A film ötlete egy Budapesten élő közgazdász, Pablo Fritz fejéből pattant ki. Ő kérte meg Chilében élő testvérét, Andrest, hogy készítsen magyar nyelvű dokumentumfilmet, ő pedig elindít egy gyűjtést az ottaniak megsegítésére. A szervező, a rendező, a szereplők, mind menekültek gyerekei, akik nálunk jártak iskolába, itt szereztek barátokat, itt élték meg az első szerelmeket. Van, aki ma is itt él, mások visszamentek, de itt hagytak magukból egy darabot. Vagy magukkal vittek a szívükben egy darabot? Nézőpont kérdése. Az Én ügyem a kettős kötődésű chileiekről szólt, és szétszakadt családokról. Ezek a mozaikból csak akkor rakhatnak össze egészet, ha néhanapján együtt a rokonság. A műsor szereplői közül Valentina Solís pszichiáter ma Chilében él, ahogyan Andres Fritz dokumentumriporter is. Az ő testvére, Pablo Fritz budapesti közgazdász, és megismerhettek egy budapesti latin zenészt, Patricio Baezát is. Ők meséltek, a folytonosan ide vagy oda vágyakozók.

Pablo Fritz és Andres Fritz
Az 1973-as Allende elnök elleni katonai puccsot követő években Magyarországra valamivel több mint négyszáz chilei menekült érkezett. Köztük volt egy várandós fiatalasszony egy kisfiúval, aki akkor még abban reménykedett, hogy egyszer majd a férje is követni fogja, ám az eltűntté nyilvánított férfiról a chilei változások után kiderült, hogy a katonák az utcán hátulról lelőtték. Pablo Fritz elmesélte, hogy gyökértelenek voltak, azt hitték, egy év lesz az itt tartózkodás, talán kettő, aztán másfél évtizednél is több lett. Édesanyja otthon ápolónő volt, de itt nem tudott a szakmájában elhelyezkedni, egyrészt a nyelvi nehézségek miatt, másrészt azért, mert nem ismerték el a szakmai oklevelét. Dolgozott a telefongyárban, a cérnagyárban, végül egy gyógyszeralapanyag-gyártó cégnél, ahol súlyosan megbetegedett, és lerokkantották. Minden szilveszter éjszakába szomorúság vegyült, ugyanis a chilei éjfél idején olvasta be minden évben a BBC spanyol nyelvű adása azt a listát, hogy kik azok, akik továbbra sem mehetnek haza. És az édesanyjuk egészen a rendszerváltozásig rajta volt. Pablo és az öccse Kőbányán, a Szent László Gimnáziumban érettségizett médiatagozaton. Belőle közgazdász lett, az öccse, Andres ma tévériporter, dokumentumfilmes Chilében. A chilei rendszerváltozás után ugyanis úgy döntöttek, hogy a Chilében született Pablo, akinek már családja, gyermeke volt (egy kubai lányt vett feleségül), itt marad, a Budapesten született Andres pedig hazatelepül az édesanyjukkal. Amikor meghallotta a február 27-i iszonyatos, 8.8-as erősségű földrengés hírét, Pablo az édesanyjáért és a testvéréért szorított. Napokig nem működött sem a telefon, sem az internet. Aztán kiderült, hogy az édesanyja nemcsak a természeti csapástól szenvedett, hanem a fosztogatóktól is, akik betörtek a házába. Ő pedig itt, Budapesten tehetetlen volt. Úgy döntött, magángyűjtést szervez a chileiek javára. Ehhez azt kérte a testvérétől Andrestől, aki kiváló tévériporter, hogy készítsen egy olyan dokumentumfilmet a földrengésről, amelyben magyarul beszélnek a szereplők, hogy az itt élő barátok, ismerősök és ismeretlenek első kézből, magyar nyelven tudják meg, hogy mi történt Chilében. Andres, aki úgy vágyik Magyarországra, ahogy Pablo Chilébe, örömmel vállalta, és elkészítette a filmet, aminek fő szereplője műsorunk másik szereplője Valentina Solís. Azóta lezárult a gyűjtés, valamivel kevesebb mint 1 millió forint jött össze. A pénzből egy megrongálódott iskola renoválását támogatják, amelynek a falán ott lesz egy tábla, hogy ebben Chile magyar barátainak a segítsége is benne van.

Patricio Baeza
A latin zenét játszó Patricio Baeza Band vezetőjének a családja kétszer szakadt ketté. Először akkor, amikor a szülők hét gyerekükkel nekivágtak a világnak, ám a legidősebb otthon maradt. Másodszor meg akkor, amikor visszamentek. Ma a nyolc testvér közül négy Chilében, három Budapesten, egy pedig Koppenhágában él, és ritka, amikor együtt a család. Magyarországon ők is sokáig gyökértelenek voltak. A nagyszobában mindig ott állt egy nagy bőrönd, hogy „ezt visszük, ha indulhatunk”. Sokat kínlódtak a nyelvvel, ami nehéz volt, de a tanárok, a szomszédok nagyon segítőkészek voltak, őket, gyerekeket dédelgették, apróbb játékokat kaptak tőlük. Amikor már valóban vissza lehetett menni, összejött a család, hogy mi legyen. A chilei családokban az apa szava dönt. Náluk is így volt: az egykori rézbányász, aki súlyos gerincbetegségéig a tatabányai bányában dolgozott, úgy döntött, hogy hazamegy. A gyerekek közül négyen követték, de a húgának annyira hiányzott Magyarország, hogy később visszajött. Ő úgy döntött, hogy marad. Már megvolt a zenekara, felvették az egyetemre. Sok minden kötötte ide. Aztán egy balesetet szenvedett az édesapja, kómába esett, és ők nem tudtak tőle elbúcsúzni, nem lehettek ott a temetésén. Hiába mentek, amint lehetett, az már nem az igazi volt. A világban szétszóródott család utoljára az édesanya 80. születésnapján volt együtt. A szűk család létszáma 60 embert tett ki. Patricio megtanulta, hogy az élet kis dolgokból áll: örülni kell annak, hogy anyák napján otthon volt, hogy együtt ebédeltek, hogy koccinthattak egy pohár vörösborral. Életében egyszer előfordult, hogy úgy gondolta, elmegy innen. Elbúcsúzott a barátaitól, és elutazott Floridába. Akkor azt hitte, örökre. Aztán négy hónap után rájött, hogy szüksége van Magyarországra. Kell neki. Hiányzik. De azt is tudja, hogy az anyanyelv fontos, és hogy az ember a halálos ágyán az utolsó szavát azon mondja ki.

Valentina Solís
Az emigránsok gyermekeinek gondolni kellett arra, hogy lehetőleg olyan szakmát válasszanak, amiből majd otthon is megélhetnek. Valentina hiába volt a Radnóti egyik legjobb magyarosa, a családi kupaktanács úgy döntött, ne menjen magyar-történelem szakra, mert azzal nem sokra megy Chilében, legyen inkább orvos. Valentina lázadozott, de engedelmeskedett. Amikor már menni lehetett, Tomas, Teresa csomagolni kezdett. Velük tartottak a lányok, Lia és Valentina is, pedig tudták, hogy nem lesz könnyű elismertetni Liának az orvosi diplomáját, Valinak pedig az egyetemi évét. Mindent elölről kellett kezdeni, és apránként felépíteni újra az életüket. A legnehezebb azonban mégsem ez volt, hanem a honvágy és a barátok hiánya. 1990-ben mentek el, és Valentina azóta már négyszer jött haza. Ő így mondja: haza. Tudja, hogy a legtöbb ember utálja a lakótelepeket, de ő vágyakozik Óbuda után. Szereti a szürke tömbházakat, amelyek vele együtt nőttek, büszke volt az aluljárójára, ami igazi múzeum volt a föld alatt, és amit régen még nem firkáltak össze. Hiába fogadták jó szívvel Chilében, hiába talált barátokat ott is, alig várja, hogy jöhessen. Ha jön, végig látogatja a barátokat, átmegy minden hídon, végigballag a rakpartokon, a budain éppúgy, mint a pestin. Mindkét országot a hazájának vallja. Mint az anya, akinek két gyereke van: mindkettőt szereti, de mindkettőt másképpen. Valentina Concepciónban lakik, ott ahol a földrengés pusztítása a legerősebb volt. Pszichiáter, akit megvisel, hogy olyan betegekkel foglalkozik hónapok óta, akik tragikus körülmények között veszítették el a családtagjaikat. Amikor megtudta, hogy Pablo Fitz gyűjtést szervez a földrengés chilei áldozatainak, és Andres Fritz megkérte, legyen a dokumentumfilmje egyik szereplője, igent mondott. Azt mondja, a két testvér olyan, mintha Jókai-alak lenne. A Kárpáthy Zoltán árvízi jelenete jutott eszébe, meg Széchenyi és Wesselényi, a hajdani jogászok, akiknek köszönhető, hogy Pest az árvíz után újra felépülhetett. A fiúkat ilyen arisztokratáknak tartja, mert hogy a viselkedésnek is van arisztokráciája.