Fotó: pythonline.com„Elmentünk a BBC-be, hogy megmutassuk, mire készülünk. Őszintén szólva, mi magunk se tudtuk. Alighanem ez győzte meg őket.” Eric Idle
Látszólag olyan egyszerű az egész. Barry Took, a BBC munkatársa felhívta John Cleese-t, hogy készítsen egy műsort, szabad kezet kap. Cleese nem akart egyedül dolgozni, ezért Chapmanen kívül szólt Palinéknek, Eric Idle pedig szólt Gilliamnek, és kész is volt a Monty Python. A valóságban mindez persze valamivel bonyolultabban zajlott.
Mikor Cleese és Chapman felhívta Palinéket, volna-e kedvük együttműködni velük, udvariasan elutasították az ajánlatot. Ugyanis épp akkoriban kérte fel őket egy műsorra a Thames Television (amely később a Benny Hill Show-t is készítette). Hamarosan azonban kiderült, hogy bár a Thames valóban szeretne műsort készíteni négyükkel, még legalább egy évig nem tud stúdiót biztosítani a felvételekhez. Így a fiúk meggondolták magukat.
Miután eldőlt, hogy közösen készítenek valamit, kitalálták, hogy pikniket rendeznek egy parkban. Ez tekinthető a leendő Ptyhon-tagok ilyen minőségükben történt első találkozásának. Bár mind a hatan részt vettek a pikniken, úgy emlegették leendő műsorukat, hogy „Az ötök show-ja”. Vagyis Gilliamet, mivel nem volt sem író, sem előadó, amolyan kisegítő erőnek tekintették.
– Annyi biztos – emlékezett vissza Idle –, hogy a korábbi ajánlatunk Gilliamre is vonatkozott. Úgyhogy fogalmam sincs, be akartuk-e venni az új buliba. Remélem, igen, de nem hiszem. Mike és Terry mindig igyekezett lerázni őt. Szexuális féltékenység.
Idle azonban ragaszkodott Gilliamhez, mert úgy vélte, egyedi grafikai stílust kölcsönözhet a műsornak. Ma már valószínűleg senki sem vitatja, hogy az eredmény őt igazolta:
Miután körvonalazódtak a feltételek, a csapat munkához látott. Már akkor sem volt könnyű feladat hat embert összeszervezni. Michael Palin szerint az írásra szánt idő nyolcvan százaléka időpontok egyeztetésével telt. Az azonban nem kérdéses, hogy mindannyian óriási lehetőséget láttak a felkérésben. Végre megírhattak mindent, amit másutt nem engedtek nekik, és elővehették a fiókokból is a „meg nem értett” alkotásaikat. Eric Idle például a Nudge nudge (ejtsd: nádzs-nádzs) jelenetet David Frost műsorába írta, ahol nem értékelték, a Python-tagoknak viszont rendkívül tetszett (sajnos ezt a jelenetet csak angolul találtam meg a neten):
Miután a Repülő Cirkusz nemzetközileg is elismert lett, Eric Idle-t meghívták Ausztráliába, hogy reklámozza a Nudge-nudge nevű csokoládét. Eric elvállalta. A hírverés olyan jól sikerült, hogy a következő évben is felkérték, de nem volt kedve elmenni. John Cleese rögtön szólt, hogy majd ő beugrik helyette. El is ment, és a reklámban úgy szerepelt, mint a nudge nudge ember bátyja.
– John bevallotta nekem, hogy pénzért bármire hajlandó – mondta Idle. – Erre felajánlottam neki egy fontot, hogy fogja be a száját. Elfogadta.
John Cleese és Graham Chapman a társadalmi mélyinterjúkat parodizáló Egérkérdés című jelenetet eredetileg Peter Sellers számára írták. Ebben egy félhomályos stúdióban John Cleese arról vall a kérdezőnek, Terry Jonesnak, hogyan lesz valakiből „egér”.
– Az ember nem szándékosan lesz egér… Csak azzá válik. Hirtelen ráébredsz, hogy mindig is az akartál lenni…
– És mikor vette észre ezeket a… mondjuk így… hajlamokat?
– Tizenhét éves lehettem, amikor néhány haverral elmentünk egy buliba… sokat ittunk… aztán valaki a srácok közül… körbeadta a… sajtot.
Peter Sellersnek először tetszett a jelenet, de később mégis visszaadta, mert felolvasta a postásnak, aki nem értette.
– Érdekes – mondta egy alkalommal Graham Chapman –, hogy a The Frost Report húsz szerzője közül a legtermékenyebbek kerültek össze. Michael és Terry nagyon jók voltak a bejátszások megírásában, Eric Idle szenzációs egysorosokat produkált, mi pedig Johnnal inkább verbális humorban utaztunk.
Általában külön dolgoztak, majd összegyűltek, felolvasták, amit írtak, és eldöntötték, mely jelenetek kerüljenek be a műsorba, hányadik adásba, és mi legyen az egyes jelenetek sorrendje. A korábban kialakult Cleese–Chapman és Jones–Palin szerzőpárosok alapjában véve ezúttal sem bomlottak fel. Eric Idle egyedül alkotott, ami némi hátrányt is jelentett neki a műremekek ismertetésénél, már csak azért is, mert nem volt előzőleg kin tesztelnie az írásokat. Na és persze a többiek számíthattak rá, hogy felolvasáskor legalább egyvalaki – a szerzőtárs – röhögni fog. Cleese időnként szívesen kísérletezett a megszokott felállások keverésével. Például a Hegymászó jelenetet Eric Idle-lel, a Hitler Mainheadbent pedig Michael Palinnel írta közösen.
Akkoriban Spike Milligan érdekes újítást vezetett be Q5 című műsorában: a jelenetek végén nem volt csattanó, hanem sokszor minden átmenet nélkül félbemaradtak, vagy átúszott egyik a másikba. Terry Jones úgy érezte, ez az, ami a Monty Pythonnak kell. Sokszor tapasztalta, hogy a legjobb jelenet is elvérzik egy gyengébb slusszpoénon, amit kényszerből odabiggyesztettek a végére. Azonnal beszélt Palinnel és Gilliammel. Megegyeztek, hogy ők sem küszködnek a befejezéssel, és az egyes jeleneteket Gilliam rövid animációkkal fogja összekötni. A következő találkozón elmondták elképzeléseiket a többieknek, akik egyáltalán nem lelkesedtek az ötletért. Így az első sorozat elkészítése egyfajta birkózásra emlékeztetett. Jones és Palin ontották a sokszor a semmiből felbukkanó, soha véget nem érő poénfolyamokat, melyeket hol egy rajzfilm szakít félbe, hol a Graham Chapman játszotta ezredes, aki karhatalmilag leállítja azokat a jeleneteket, amelyeket nem talál elég viccesnek. Ugyanakkor a többiek változatlanul hagyományos írásokban gondolkoztak. (Az igazsághoz tartozik, hogy John Cleese másképp emlékszik erre: szerinte mindannyiuknak nagyon tetszett Milligan műsora, és az első perctől egyetértettek abban, hogy ők is ezt az utat fogják követni. Az azonban tény, hogy ő, Chapman és Idle továbbra is főleg hagyományos szerkezetű írásokkal álltak elő.)
Palin és Jones – a többiekkel ellentétben – általában a legkisebb részletig kidolgozták a jeleneteket, még a helyszínt is. Gyakran kezdődtek így az írásaik: „Hegyoldal Skóciában. Mindent köd borít.” Rövidesen, ha Palin elkezdett olvasni valamit, a csoportból valaki rögtön felsóhajtott:
– Jaj ne, már megint végigpásztázunk egy szikrázó napsütésben úszó, idillikus vidéki tájon!
Egyfajta írói kommüné alakult ki. A műsorban a szerzők dirigáltak, és ez már akkor is egyedülálló esetnek számított. Érdekes módon azon sose vesztek össze, hogy ki alakítsa az egyes szerepeket. Hallgatólagos szabály volt, hogy a jelenet szerzője kapja valamelyik főszerepet, emellett általában adta magát, hogy egy-egy figura kinek állna legjobban. Ügyeltek rá, hogy mindenki körülbelül egyformán legyen jelen a műsorokban. (Kivéve az animátor Gilliamet, aki többnyire csak kisebb szerepeket kapott. Például ő volt a sorozatban rendszeresen feltűnő páncélos lovag, aki mindig fejbe vág valakit egy gumicsirkével.) A figurák egyenlő szétosztása néha nem is volt olyan könnyű, mivel John Cleese sokszor két-három szerepet is olyan jól olvasott fel, hogy a többiek úgy érezték, senki más nem játszhatja őket. Azt is szem előtt tartották, hogy minden adásban nagyjából egyenlő mennyiségű írott anyag szerepeljen mindenkitől. Ugyanakkor tartalmi kérdésekkel kapcsolatban gyakran egymás torkának estek. Egyszer például óriási vita alakult ki arról, hogy az egyik jelenetben a kandeláber kecskét vagy birkát formázzon. Abban egyetértettek, hogy a négy láb helyén lesz a négy villanykörte. De kis híján összeverekedtek azon, hogy kecske vagy birka legyen.
A csapatban a két ellentétes pólust Terry Jones és John Cleese képviselte. Őket ragadta el leginkább a vita heve. Jones később azt mondta erről:
– Az biztos, hogy sokat veszekedtünk. De a széket csak egyszer vágtam hozzá!
Többnyire Palin próbálta békíteni őket. Chapman időnként beleszólt a beszélgetésbe, de nem szállt vitába senkivel. Igazából csak félig-meddig volt jelen, gyakran merült el a saját gondolataiban. Ám ha nagyritkán mégis megszólalt, mindig kimondott valami kulcsszót vagy félmondatot, amitől a helyükre kerültek a dolgok – például azt, hogy „kék norvég”, amivel, beláthatjuk, nagymértékben hozzájárult a Papagáj jelenet hallatlan sikeréhez.
Az előbbi talán a legismertebb és legsikeresebb Python-jelenet. Annyiszor kellett különböző fellépéseken bemutatnia a társulatnak, hogy rá is untak. Amikor 1988-ban, a csapat húszéves fennállása alkalmából készítettek egy válogatást a legjobb Python-jelenetekből, gonosz módon kihagyták, sőt, az is lett a műsor címe: A papagáj jelenet nincs benne. A jelenet alapja Michael Palin egy korábbi élménye volt. Egyszer elvitte a kocsiját a szerelőhöz.
– Gondjaim vannak a kuplunggal.
– Gyönyörű kocsi, gyönyörű kocsi! – felelte a szerelő.
– Tényleg gyönyörű, de baj van a kuplunggal.
– Gyönyörű kocsi, nincs párja.
– De problémáink vannak vele.
– Nézze, ha bármilyen problémája van vele, nyugodtan hozza be.
– Nos, problémáim vannak vele, és itt van, behoztam.
– Helyes. Gyönyörű kocsi. Ha baj van vele, hozza be.
– Beragad a kuplung.
– Ebből is látszik, hogy minőségi kocsi. Arról ismerszik meg a minőségi kocsi, hogy az első kétezer mérföld alatt beragad a kuplung. – Az a típus volt, akit képtelenség volt rávenni, hogy komolyan vegyen bármilyen panaszt.
Palin elmesélte az esetet Johnnak, aki aztán Grahammel 1968-ban közösen írt belőle egy jelenetet a How to Irritate People című műsorba egy emberről, aki visszaviszi az autóját a használtkocsi-kereskedésbe. Mikor egy évvel később a Monty Python anyagain dolgoztak, újból elővették az ötletet, mert annyira tetszett nekik a karakter. Abban egyetértettek, hogy az autós témát még egyszer nem lenne jó elsütni, és egy pillanat alatt kitalálták, hogy az új „feldolgozás” egy kisállatkereskedésben fog játszódni, és autó helyett egy döglött papagáj áll a középpontban.
Terry Gilliam kicsit kilógott a sorból. Ő is ötletekkel jelent meg a megbeszéléseken, de nem volt mit felolvasnia. Csak körülbelül vázolhatta, hogyan képzeli az animációkat. A többiek a végleges anyag összeállítása közben felhívták Gilliamet, és elmondták, hogy az egyik jelenet így és így fejeződik be, ide kéne egy negyvenöt másodperces animáció, amely elvezet minket a következő jelenetbe, ami, teszem azt, egy kisállatkereskedésben játszódik. Hogy a kettő közti űrt mivel tölti ki, rábízták, ami óriási szabadságot biztosított neki. Mikor Gilliam megkapta a forgatókönyvet, eltűnt, és csak a felvétel napján bukkant fel újra, úgyhogy a többiek is csak az utolsó percben szembesültek az anyagaival, melyek nagyban meghatározták a műsor egyedülálló arculatát. Ilyenkor rendszerint beültek egy vetítőterembe, hátradőltek, és jókat röhögtek Gilliam zseniális agyszüleményein. Eric Idle szerint Gilliam tette népszerűvé őket Amerikában, mert azt a két dolgot nyújtotta, amit az amerikaiak annyira szeretnek: ciciket és erőszakot.
Ellentmondó elméletek léteznek a Monty Python Repülő Cirkusza név születéséről. A cambridge-i csapat (Graham, John és Eric) egyöntetűen a Bagoly Nyújtó Idő cím mellett kardoskodott. Néhány a felmerült ötletek közül: Arthur Megapod Olcsó Showja; E. L. Moist Repülő Cirkusza; Vazelin Parádé; Egy ló, egy kanál és egy pince; Béka Emelő Pillanat. Sokáig vezetett egy futballcsapat csatársora, amit Cleese talált ki az egyik monológjához: Bunn, Wackett, Buzzard, Stubble és Boot. Egyszer, amikor a jelmezesek megkérdezték, mi lesz az új műsor címe, hárman háromféle verziót mondtak. Az is felmerült, hogy minden egyes adásnak más neve és főcíme lesz, ami nagy riadalmat okozott a BBC illetékesei körében.
Graham Chapman szerint akkoriban mindannyian különböző humoros műsorötletekkel házaltak a BBC-nél, innen merült fel a cirkusz elnevezés. A Montyról leginkább kellemetlenkedő ügynökök jutottak eszükbe, a pitonok pedig egyébként is kellemetlenek.
Egy másik verzió szerint Barry Tookot a BBC-nél Baron von Richthofen után csak Baron von Tooknak becézték parancsolgatós stílusa miatt. Innen csak egy lépés volt, hogy a születőben lévő produkciót Baron von Took Repülő Cirkuszának hívják, a híres német első világháborús pilóta repülőegysége után. John Cleese rendszeresen használt állatneveket a jeleneteiben, ő vetette fel a Pythont (magyarul piton), Eric Idle pedig ismert egy Monty nevű fickót a kedvenc sörözőjéből. Így állt össze a végleges elnevezés: Monty Python Repülő Cirkusza.
– Azt mondtuk, oké – idézte fel Palin –, aludjunk rá egyet, meglátjuk, reggel is tetszeni fog-e. Tetszett.
A BBC is elfogadta az ötletet. Nekik ugyan a sima Repülő Cirkusz elnevezés szimpatikusabb volt, de azt mondták: pár év múlva úgyis mindenki csak Repülő Cirkuszként fog emlegetni titeket. Ha akarjátok, hívhatjátok Monty Python Repülő Cirkuszának.
Az első jelenet, amit felvettek, az előjáték, amely szintén a sorozat védjegyévé vált. Ebben egy szakadt remete mászik elő valahonnan (az első adásban a tengerből), és utolsó leheletével annyit mond: It’s (Ez)… Ez után következik a Gilliam-féle groteszk főcím, táncoló fejekkel és bizarr figurákkal. Felcsendül John Philip Sousa Liberty Bell című indulója – amit azóta sem játszhat el a gránátos őrök zenekara a Buckingham-palotában anélkül, hogy általános derültséget váltana ki –, és valaki, rendszerint John, bemondja a címet. A „remete” figurája Palin agyából pattant ki, így természetesen ő is alakította. Meg is jegyezte egy alkalommal:
– Általános szabály volt, hogy a nagyobb szerepeket az játszotta, aki írta. Nem is értem, hogy írhattam magamnak olyan kényelmetlen szerepet, mint a remete!
Mivel egyszerre forgatták le a tizenhárom részt, a különböző jeleneteket és adásokat nem feltétlenül a műsorba kerülésük sorrendjében vették fel. Elsősorban Michael Palin és Terry Jones ragaszkodott hozzá a kezdetektől fogva, hogy sok külső helyszínen forgassanak. Addig a különböző műsorok sosem mentek a Londont övező megyéknél messzebb, sőt, ha lehet, inkább Londonban maradtak, a stúdiók közelében. Pythonék előtt senki se hurcolt egész stábokat a Skót-felföldre, hogy nomád körülmények között szenzációsabbnál szenzációsabb bejátszásokat készítsenek.
Például heteket töltöttek a skóciai Bradfordban, ahol olyan örökbecsű opuszokat rögzítettek, mint például a Remeték, amelyben a világi életből kiábrándult, vadonba vonult remeték úgy élnek az egymáshoz közeli barlangokban, mint egy lakótelepen. Néha elcsevegnek, kölcsönadják egymásnak a kecskét, és megvitatják, mivel jobb szigetelni a barlangot: mohával, madárfészekkel, esetleg páfránnyal? Ugyancsak érdekes látványt nyújthattak Pythonék, amikor „A Batley-i nőegylet bemutatja a Pearl Harbour-i csatát” című jelenetet forgatták egy saras mezőn. Hat felnőtt férfi, amint harisnyanadrágot és melltartót húz a semmi közepén.
Általános elv volt, hogy a nőket is ők maguk játsszák. Volt valami furcsa a Python-humorban, amit egy nő nehezen tudott visszaadni. Előfordult, hogy egy jelenetet először színésznővel vettek fel, de nem találták elég viccesnek. Megismételték a felvételt, ezúttal Terry Jonesszal. Az eredmény frenetikus lett. Maguk a fiúk sem tudják igazán megmondani, miért. Hamarosan azonban arra jutottak, hogy csak akkor hívnak színésznőt, ha az adott figurának nőiesnek, szexisnek, vagyis valódinak kell lennie. Erre a szerepre később Carol Clevelandet állandósították, akit sokszor emlegettek a női Monty Pythonként. Éppen a házassági tanácsadó jelenetet forgatták. Ebben egy unalmas, szürke könyvelő (Palin) bombázó feleségével felkeresi a házassági tanácsadót (Idle). A tanácsadó azonban kikezd a feleséggel, és elvonul vele a paraván mögé, miközben a szerencsétlen férj meghunyászkodva eloldalog. Palinék felismerték, hogy ebben a jelenetben igazi nőre van szükség, mert egy nőnek öltözött férfi elvinné a jelenet értelmét. Ez volt Carol debütálása a Repülő Cirkuszban, és a fiúk annyira elégedettek voltak vele, hogy ki is tartottak mellette nem csak mind a négy sorozat alatt, hanem a mozifilmjeik során is.
A sorozatnak John Howard Davies volt a producere. Az első négy adást ő is rendezte, ám ezt később átengedte Ian MacNaughtonnak. Mikor Ian hazatért a szabadságáról, hogy bekapcsolódjon a munkába, felhívta őt a BBC könnyűszórakoztatásért felelős igazgatója, és megkérte, hogy tegyen valamit, mert a műsor nem elég vicces. Abban ugyanis nincs semmi poén, hogy kijön valaki a tengerből, és azt mondja: „Ez”. Ám Ian mindössze annyit változtatott, hogy a vége főcímben a stáblista vízszintesen úszik be, és nem fentről lefelé görgetődik.
Szintén a bradfordi munkálatok idején történt, hogy Ian előkerített valahonnan egy sztriptíztáncosnőt, és ragaszkodott hozzá, hogy forgassanak vele. Cleese-ék bátortalanul megjegyezték, hogy nem szerepel a forgatókönyvben sztriptíztáncosnő.
– Ígértem neki egy szerepet – felelte a direktor. – Meglátjátok, nagyszerű lesz!
Mire Pythonék vállat vontak, és azt mondták:
– Jó, akkor mi sírásók leszünk, és megnézzük, ahogy vetkőzik.
Végül mégis megtalálták a sztriptíztáncosnő helyét. Az „Egy tőzsdeügynök unalmas napja” című rövid filmben a Michael Palin által formált bróker egy tipikus reggelét követhetjük végig. Miközben felkel, megreggelizik, és bemegy az irodába, mindenféle izgalmas, bizarr és rendkívüli, megrázó események történnek körülötte, de ő másfelé figyel, vagy csak bámul maga elé, és nem vesz észre semmit. Például üdvözli a szomszédját, majd miután hátat fordít, felbukkan egy afrikai harcos, és lándzsát dob a szerencsétlen férfi hasába. Frankenstein szörnyetege bukkan fel a buszmegállóban. Sorra megöli a buszra várakozókat. A könyvelő az első a sorban, sejtelme sincs róla, mi folyik a háta mögött, és mire őrá kerülne sor, megérkezik a busz, ő pedig felszáll. A rendező kalandjainak egyengetése kedvéért a fiúk beiktattak egy rövid epizódot: a könyvelő betér a sarki közértbe, hogy újságot vegyen. A pult mögött meztelen eladónő áll. Palin oda se néz, csak elveszi az újságot, és miközben átnyújtja az árát, már belemélyed a hírekbe. Végső soron a sztriptíztáncosnő szerepeltetésével akaratlanul is újabb sorompót döntöttek le. Addig ugyanis nem szerepelt fedetlen női kebel a BBC műsorán.
Ezután London körüli bárokban forgattak, majd Walton-on-Thamesbe mentek, hogy felvegyék a Picasso biciklitúrát, amelyben Picasso arra vállalkozik, hogy kerékpározás közben fest egy képet. A Monty Python csoport egyik „címeralakja”, Gumby Suffolkban született. Gumby egy szemüveges, bajszos férfi, összecsomózott zsebkendővel a fején, aki furcsán, üvöltve beszél és nem túl okos. A figurát Michael találta ki, de John játszotta. A forgatás helyszínén csordogált egy patak, és John kitalálta, hogy a vízben fog állni a felvétel alatt. Ezért feltűrte a nadrágját és gumicsizmát húzott, így alakult ki Gumby végleges öltözéke. Gumby rendszeresen visszatért a műsorok során, hogy kifejtse a véleményét, sokszor családtagjaival, ismerőseivel együtt, akik szintén ugyan úgy néznek ki, és ugyanúgy beszélnek. A Gumby-őrület a „Gumby agysebész” jelenetben csúcsosodott ki.
Bár a legtöbb jelenetet előre megírták, akadtak rögtönzések. Például a második széria készítése közben a Piranha testvérek című gengszterparódia forgatása után Cleese magán hagyta a rendőr egyenruhát. Palinnel bohóckodni kezdtek, ebből lett a következő villámtréfa:
A stúdiófelvételek sokkal fegyelmezettebben zajlottak, mivel mindössze kilencven percük volt egy-egy adás rögzítésére. Ezért addigra mindent precízen le kellett próbálni, hogy egyetlen poénról, gesztusról se maradjon le a kamera. Ebből a célból általában egy munkásklubban gyűltek össze, ahol aztán a legapróbb részletig kidolgozták azokat a műsorszámokat, amelyeket a stúdióban kellett felvenniük. A külső forgatásokkal ellentétben itt már nem volt helye a rögtönzésnek, bolondozásnak. Értelmetlen lett volna a felvétel alatt bármilyen előre nem megbeszélt geggel próbálkozni, hiszen a kamera valószínűleg úgyis lemarad róla, csak megzavarja a felvétel menetét, és fut a drága stúdióidő. Ez annál is inkább fontos volt, mivel a Pythonok ragaszkodtak hozzá, hogy élő nevetés hallatsszon a műsorok alatt. Vagyis amit nem lehetett közönség előtt felvenni, azt is levetítették nekik, és rögzítették a természetes reakciókat. Palin szerint az egésznek olyan flottul kellett mennie, mint egy élő adásnak, mert annyira kevés idő állt rendelkezésre. Az első program felvételekor a közönség elé lépés előtt John Cleese barátságosan hátba vágta Palint:
– Eszedbe jutott már, hogy ez lehet az első műsor, amiben egyáltalán nem lesz nevetés?
Michael Palin visszaemlékezett, hogy az első jelenet, amit közönség előtt vettek fel vele, a francia repülő birka, amit Cleese és Chapman írtak. A felvétel alatt síri csönd uralkodott a stúdióban. Bejött, amitől féltek: senki sem nevetett. A BBC közönségszervezői ugyanis idős emberekből álló hallgatóságot verbuváltak, akik alighanem tényleg azt hitték, hogy valami cirkuszi műsort fognak látni. Meg kellett ismételni a felvételt fiatalabb közönséggel, akik fogékonyabbak voltak erre a fajta humorra. Pythonék rendszeresen beültették a családtagokat, ismerősöket, barátokat is a nézők közé, hogy legyen egy „mag”, akiknek a pozitív reakciójára biztosan számíthatnak. Állítólag csak Graham Chapman egymaga negyven embert vitt minden felvételre. Palin szerint a feleségeik – akik szintén csak a felvételeken szembesültek azzal, amit a férjeik „műveltek” – valószínűleg furcsának találták a látottakat, de mivel hűséges, szerető asszonyok voltak, csak annyit mondtak rá, „hisztérikus”. A stúdiófelvételek során sajnos sok jelenetről, bejátszásról kiderült, hogy hiába tetszett annyira a fiúknak, a közönség nem találta viccesnek. Körülbelül az anyagok hatvan százaléka élte meg az adásba kerülést. Persze senki sem hagyott ki szívesen olyan művet, amit korábban a felolvasáskor jónak találtak, mert ez olyan érzés volt, mint amikor egy mesterszakácsnak azt kell látnia, hogy nem ízlik a főztje.
Később a próbák helyét át kellett tenni a BBC egyik épületébe, mivel a munkásklub egyszersmind kocsmaként is üzemelt, Ian és Graham pedig bizony sokszor tűnt el, hogy „feltankoljon”, ami sok értékes időt vett el. Mint Terry Jones rámutatott, az új próbahely azért is jó volt, mert sok szép, tágas, tiszta szoba volt benne, rengeteg futballkapunak alkalmas tárggyal, és gyakran játszottak teremmeccseket két próba között.
Gilliam kicsit most is kilógott a sorból. Panaszkodott is, hogy míg a többiek sörözőkbe és éttermekbe járnak, ő legfeljebb egy héten egyszer vehet részt a próbákon, a fennmaradó időben otthon ül, papírfigurákat vág ki és színezget.
– Igyekeztem lépést tartani a fiúkkal, mert nem akartam kimaradni semmiből. Végül nagyvonalúan megengedték, hogy felvegyek egy borzasztóan kényelmetlen páncélt, hogy valakit fejbe vágjak egy gumicsirkével.
Gilliam úgy fogalmazta meg módszere lényegét, hogy mindennek az alapja a Mona Lisa bajusszal. Bizonyos dolgokat kiemel a megszokott kontextusából és új szituációba helyezi. Ha szükség volt valamilyen animációra, csak elment a National Gallerybe, és mire végigjárta, újabb húsz poén volt a fejében.
Sajnos az első néhány adás nézettsége nem volt valami fényes, pedig ilyen klasszikusok szerepeltek benne:
Időbe telt, míg a célközönség, elsősorban a fiatalok tudomást szereztek róla, és kialakult a rendszeres nézői kör. Ezt az is nehezítette, hogy a BBC, látván a kezdeti gyenge nézettségi mutatókat, állandóan váltogatta az adások időpontját. John Cleese szerint szerencsés időben készült a Repülő Cirkusz, amely csak a közepe felé kezdte hozni azokat a mutatókat, amelyeket vártak, és csak a sorozat végére bizonyult átütő sikernek, ami megalapozta a második széria elkészítését. Napjainkban, amikor a televíziós csatornákat nem tévések, hanem – Cleese szavával élve – marketingigazgatók vezetik, ez elképzelhetetlen lenne. Igazából maguk a fiúk is csak az ötödik-hatodik adás után kezdték érezni, hogy saját közönségük alakult ki.
Ugyancsak az első sorozatban kapott helyet a Favágó dal, a csapat egyik legnagyobb slágere. Ebben Michael Palin favágóként, a szépséges Conny Booth (az akkori Mrs. Cleese) oldalán, a kanadai lovasrendőr-kórus kíséretében a favágóélet szépségeiről énekel. Majd hirtelen azt kezdi ecsetelni, milyen szívesen öltözik nőnek, mire a megdöbbent lány és a lovas rendőrök is faképnél hagyják. A csapat barátja és mecénása, George Harrison a színpadi fellépések során maga is többször beállt a Favágó dal kórusába. A magyar szinkronos változattól mindenkit megkímélnék, ezért következzen egy nálunk talán kevésbé ismert előadása a dalnak, a George Harrison emlékére rendezett koncertről:
Ha az ember megnézi a sorozatot, felfedez a fiúk munkájában néhány jellemző jelenettípust. Sok mű egyszerűen a valóság kifordítására épül. Jó példa erre A biciklijavító, ahol mindenki teljesen átlagos, egyforma, csak egyetlen hős emelkedik ki közülük…
Másik jellegzetes típus, amikor egy tisztviselő ül az irodájában, és fogad valakit. Például, amikor John Cleese munkaközvetítőként szembetalálja magát egy könyvelővel (Palin), aki oroszlánszelídítő szeretne lenni.
A repertoárban számos tévéműsor-paródia is található. Ezek hol konkrét műsorokat, hol műsortípusokat állítanak pellengérre. Ilyen az Egérkérdés, amely a tényfeltáró beszélgetős műsorokat utánozta, a Fa körkép vagy a Zsarolj!
Nagy hátrányt jelentett a műsor első sugárzásakor, hogy a BBC gyakran váltogatta a vetítési időt, és ha valamiért szükség volt arra az adásidőre, volt, hogy el is maradt, és csak a következő héten kerülhetett adásba. A kritikusok is csak hat héttel a műsor indulása után reagáltak a látottakra. Stanley Reynolds a The Timesban például azt írta: „Dupla áron is óriási siker lenne a BBC számára.” Ugyanakkor persze voltak ellenlábasok. Milton Shulman a londoni Evening Standardben úgy vélte: „A Monty Python Repülő Cirkuszának az a legnagyobb hibája, hogy nem tudja megkülönböztetni a jó poént a rossztól, és a végletekig képes kinyújtani egy-egy semmi jóval nem kecsegetető elképzelést.”
A Monty Python Repülő Cirkusza első, tizenhárom epizódból álló sorozata négy hónap alatt készült el, és mire lement az utolsó rész is, nem lehetett kétséges, hogy lesz folytatás. Bár Michael Palin szerint inkább vegyes volt a fogadtatás, mert igaz, hogy rengeteg dicsérő kritikát kaptak különböző újságoktól, de például Ian MacNaughton anyukája síri csöndben ülte végig a műsorokat. Arra pedig a legkevésbé sem gondoltak, hogy amit csinálnak, mennyire forradalmi és milyen nagy hatással lesz az egész műfajra.
Végezetül álljon még itt néhány személyes kedvencem:
Legeslegvégül a Monty Python történetének legfelháborítóbb jelenete:
