| {gallery}2009szeptember/0910_kerenyi:440:293{/gallery} |
| Képgaléria Fotó: Kerényi György/MR |
Már írtam, hogy nem láttuk nyomát vad oroszellenességnek – igaz, alkalmi ismerőseinkkel (recepciósok, pincérek és benzinkutasok) nem mentünk bele a grúz politikai élet finomságaiba. Az biztos, hogy hajlandók a lingua francát, az oroszt beszélni, sőt maguk kezdeményezik. Tbilisziben végigmegyünk a Rusztaveli sugárúton, a helyi Andrássyn, hogy a parlament előtt hónapokig tüntetőket megtaláljuk, de nincs egy sem, viszont a placcot, ahol vélhetően zajlott az egész, fémkerítések zárják le.
A négymilliós (és Magyarország felénél kicsit nagyobb) Grúziában 15 jelentősebb etnikai csoport él. 1989-ben még 5,5 millióan voltak, de az 1989 óta zajló népességmozgások (jórészt menekülések) eredményeképpen ennyien maradtak.
Nem lesz egyhamar közös történelemkönyv
A tavaly őszi ötnapos háború csak a legújabb felvonása volt a húsz éve tartó összecsapásoknak, amelyek a szokásos forgatókönyv, az államnemzeti és a kisebbségi önrendelkezés konfliktusának a posztszovjet régióban jól ismert sémája szerint zajlik. Az abház és az oszét területek az 1922-es alkotmányban autonómiát kaptak, amit veszélyeztetve éreztek a függetlenné váló (és ezzel párhuzamosan természetesen nacionalista vonalat vivő) Grúziában. Utoljára tavaly próbálták meg a grúz fegyveres erők átvenni az irányítást az ország két szakadár tartományában, Abháziában és Dél-Oszétiában.
Az eddigi próbálkozásokhoz képest a mostani annyiban volt új, hogy a grúzok egy megerősödött, térségbeli befolyását immár szabályos invázióval is megmutatni szándékozó Oroszországgal találták magukat szemben – korábban az oroszok nem avatkoztak be itt ennyire nyíltan. Csapataik egy perc alatt lenyomták a grúz hadsereget, mélyen az ország belsejében, Tbiliszitől 34 kilométerre, Igojetinél álltak csak meg. Az ötnapos háború több száz civil életébe került. Sokkal kevesebbe (ha ez számít egyáltalán), mint az 1993-as szuhumi mészárlás, amikor a várost elfoglaló abház szeparatisták – szövetségeseikkel, más kaukázusi hegyi népek önkénteseivel együtt (állítólag Samil Baszajev, azóta fegyver által elhalálozott csecsen vezető is harcolt az abházok oldalán) – több ezer, a városban maradt grúzt öltek meg. A grúz rendvédelmi erők persze ugyanígy nem tétlenkedtek az elmúlt két évtizedben, jó darabig nem lesz itt még közös történelemkönyv-írás.
Természetesen Dél-Oszétia és Abházia is egyoldalúan nyilvánította ki függetlenségét – persze ez az egyoldalúság jellemezte a grúz függetlenséget is: először, még 1991 márciusában Gorbacsov hirdetett népszavazást a Szovjetunió megreformálásáról, amit bojkottált a grúz lakosság, kivéve az abházokat, akik mind megszavazták az unió fennmaradását, kevésbé érezve azt veszélyesnek, mint egy független és nacionalista Grúziát. A két hét múlva Grúzia függetlenségéről tartott népszavazáson a részvételi arányok fordítottak voltak, viszont mivel a grúz lakosság a függetlenség mellett szavazott, így áprilisban Grúzia – nem sokadszor történelmében – függetlennek nyilvánította magát. Ebből aztán logikusan következett a ’92-ben kikiáltott dél-oszét és abház függetlenség. Azóta meg-megújuló harcok folynak mindkét tartományban (orosz hátszéllel), egyszer az akkori grúz elnök, a volt szovjet külügyminiszter, Sevardnadze is majdnem ottmaradt, amikor az abházok bekerítették Szuhumit.
Grúzia, az ütközőzóna
Az Európai Unió a mostani háború nyomán a koszovói után a legnagyobb békefenntartó akciójába kezdett, több száz fős tűzszüneti megfigyelő missziót küldve régióba. A részt vevő európai államok közül egyesek jogosnak tartják Grúzia önvédelmét és csatlakozási szándékát a NATO-hoz (például Lengyelország, a balti államok és Hollandia), mások szerint (Franciaország, Németország) viszont Szaakasvili elnök provokálta ki az orosz beavatkozást. Szaakasviliék narratívája szerint az invázió azért történhetett, mert Bushnak nem sikerült meggyőznie az európai kollégákat arról, hogy a NATO-t a grúzokkal kellene bővíteni.
Az unió tényfeltáró bizottságának szeptemberre várható jelentése vélhetően elsősorban Szaakasvili grúz elnököt hibáztatja majd: szerintük Oroszország jogosan indított katonai akciót, de a hadműveletek során többször megsértette a hadviselés nemzetközi normáit.
Bár Amerika továbbra is támogatja Grúzia NATO-tagságát és területi egységét, Tbiliszi azon kérését, hogy az oroszokkal szemben modern fegyverekkel lássa el őket, júliusi grúziai látogatásán Biden amerikai alelnök elutasította. Az biztos, hogy az orosz–amerikai viszony újraindításának programját meghirdető Obama nem lesz olyan népszerű itt, mint elődje, akiről utcát is neveztek el. (Elfelejtettem megírni, hogy koszovói szállásunk a Toni Bler utcában lett volna, ha nem egy nap késéssel érünk az országba. De hol vannak már a hűtőproblémák!)
Azzal, hogy Oroszország szeretné befolyását visszaszerezni a volt szovjet tagköztársaságokban, Amerika pedig szorítaná ki innen, a Kaukázus a két nagyhatalom közti ütközések egyik fő terepévé vált. A múlt augusztusi déloszét konfliktusban játszott orosz szerep egyfelől, Washington támogatása a grúz NATO-tagság ügyében, kiterjeszteni szándékozva ezzel a NATO határait a déli orosz határokig másfelől: persze nem ők végzik a piszkos munkát, amitől szaporodnak a videomegosztókon az anyagok. (Bár az oroszok sem finomkodtak a bombázásokkal.)
Ladaállat új, grúz váltót kap
Mi pedig ma megnézzük a másfél milliós Tbiliszit. A többiek csak egy nap múlva érnek ide. Mint kiderült, jó, hogy egyből erre vettük az irányt, és Mesztiából nem hajtottunk föl még Usguliig, hogy aztán visszafordulva, Mesztián és Kutaiszin keresztül megaludjunk egy lakótelepvárosban. Egyből Tbiliszibe jöttünk, a város miatt is, meg hát szerelő is kell a váltó miatt. A szálló tulaja, egy vékony grúz srác már este nyugtat (talán három szót is beszél angolul, nekünk meg mintha túl nagy lett volna a lelkesedésünk, hogy milyen keveset felejtettünk az oroszból), hogy ő tud szerelőt, tízkor már megyünk is oda a Ladával. Ő –mármint a grúz – szaporán hányja a keresztet, amikor hallja, látja a sebváltót.
Ladaállatot otthagyjuk egy szokásos lepattant bódésoron, megmondjuk neki, hogy rendesen viselkedjen, aztán elindulunk várost nézni. Kettő körül kell hívnom a srácot, mondja, hogy big money, odataxizunk, rábólintunk, mi mást tehetnénk váltó- és helyismeret nélkül: jöhet a váltócsere. Végül este fél tízre lesz kész, háromszáz larit gombol le rólunk (nagyjából 130 euró), mindig jön, és kér még egy kis pénzt. Valószínűleg nagy bizniszt csináltak, de ha nemcsak olajat cseréltek a sebváltóban, akkor nincs okunk panaszra, hogy nem helyi árakon dolgoztak. Miért kéne minket csóró keletinek tartaniuk, csak azért mert nálunk is orosz katonák állomásoztak? Az autó viszont gyönyörűen megy, tényleg mindent kicserélnek lassan rajra, mire Jerevánba érünk.
Rövidnadrágunk megoldja a művészettörténeti ismereteinken tátongó lyukakat: semmilyen templomba nem engednek be, így csak szívjuk magunkba a lüktető metropolis (khm), Tbiliszi ritmusát. A rövidnadrág itt annyira szokatlan, hogy az utcán is megbámul a sok gigászi orrú, fekete grúz arc – remélem, nem gondolják, hogy laza erkölcsűek vagyunk.
A kicsi, friendly hotel és a Békehadtest
Délután szokás szerint a szálló halljában várom az emberemet, de a kolorlokál helybe jön: a bejárat előtt kurvák kezdenek verekedni. Nem megyek ki megnézni: vendéglátós múltamból tudom, hogy ilyenkor előbb-utóbb megjelennek a stricik is, akik előbb megverik a csajaikat, majd (már a lányok közreműködésével) megverik az összes nézelődőt is. Itt nem ez történik, előbb bejönnek a kicsit síró, feldúlt lányok, hárman, majd érkezik két fickó is, a kuncsaftok (nem velük verekedtek, hanem más nőkkel), és együtt felmennek. A délután folyamán még sokan jönnek-mennek, nem lehet egy hotelt csak a turistákra alapozni. Amikor leül velem szemben az egyik csaj, megpróbálok a Békehadtest önkéntesének kinézni, a szállóról ugyanis azt írja az amerikai útikönyv, hogy kedvelik a Grúziában dolgozó önkéntesek – remélem, elhiszi ezt rólam egy hivatásos. Kijönnek a rendőrök is, kicsi, friendly hotel, olvastam a könyvben.
Aztán visszajön egy kis pénzért az emberem, és a várakozást megédesítendő, videókat mutat egy megosztóról az elmúlt húsz év grúziai fegyveres konfliktusairól. Nézem a – persze hatásvadászan megkomponált – képsorokat a tavalyi háborúról, a füstölgő házakról, síró emberekről. Időnként bevágva Putyin és Medvegyev, a srác azt hajtogatja, hogy csak civilek voltak, itt éltek, ez volt mindenük. Aztán jön egy film a szuhumi mészárlásról, táncoló csecsennel az égő minisztérium előtt, az először csak lökdösött, majd a földön kivégezve heverő grúz milicistáról, a menekülő grúzokról, ahogy a hegyekben (pont ott, ahol mi is jártunk) vonszolják gyerekeiket, az útközben meghalt öregasszonyról, aki mellett jajgat a férje. Közben lejátszik egy klipet szülővárosáról, amelyben a naplementés képek alatt oroszul énekel egy híres énekes egy dalt Szuhumiról.
Biztosan vannak az abházoknak is szépen összevágott, zenével jól aládúcolt rövidfilmjeik, de ilyet most nem látok, holnap indulás Örményországba.
Kerényi György (Tbiliszi, Grúzia)
A túra eddigi beszámolói
Kerényi György telefonos beszámolója a Közelről keddi adásában
Kerényi György telefonos bejelentkezése Tbilisziből a Közelről szerdai adásában
Kaukázus-rali: Ladaállat menni Bosznia - képgalériával
Kaukázus-rali (2.): Ladaállat Montenegróba harap - galéria
Kaukázus-rali (3.): Albániában Kalasnyikovval - galéria
Kaukázus-rali (4.): amikor a víz az úr - galériával
Kaukázus-rali (5.): folytatódik a pánbalkán nagygenerál
Kaukázus-rali (6.): ötveneurós búcsú a Balkántól - galéria
Kaukázus-rali (7.): épül Bábel tornya - képgalériával
Kaukázus-rali (8.): Grúzia és a balsoj szpasziba - galériával
Kaukázus-rali (9.): éjszakai lassúzás egy grúz rendőrrelUtolsó frissítés: 2009-09-12 10:34:09
