| {gallery}2009szeptember/0912_kerenyi1:440:293{/gallery} |
| Képgaléria Fotó: MR/Kerényi György |
Nehezen kijutottunk a nagyon élhetőnek tűnő Tbilisziből, a cél Örményország. Közben vásárlás egy abakusszal számoló boltban, aztán elhajtunk egy üldögélő csoport mellett, kérdés nélkül ránk füttyögnek, és mutogatnak, hogy nem arra: előttünk ment el az angolok három autója (a rosszakat megjavíttatták Törökországban, ahol egyébként több mint harminc halottat követelő özönvíz volt eljövetelünk után Isztambulban), biztos ők érdeklődtek náluk. A határ három óra semmittevés, de leginkább a sofőr szív, a többiek söröznek.
Az örmény települések talán még a grúzoknál is lepattantabbak, különösen Alaverdi, ahol egy gyár uralja a várost. Az út mellett, a hegy tövében húszméternyi hely van, ott nyúlik el a temető (vagy csak oda temetkeznek), két sír (meg persze az elhunyt nagy képmása) fér el egymás mellett. Alaverdiből megy fel az út Haghpatba, az örmények egyik legszentebb kolostorába, mi is lenyugszunk ott egy kicsit. Örményország a világ első keresztény állama volt (a második Grúzia), 301-ben lett államvallás, utánuk jött csak Róma. A kezdeti előny hamar elfogyott: az asszír, a görög, a római, a bizánci, az arab, a perzsa, török, mongol, orosz huzakodott a hegyeken – most pedig ők egymással meg a kisebb népeikkel.
GPS-mami is elhallgat
Hiába magyarázom neki heroikus teljesítményünket, ötezer dramra levesz a rendőr, mert a sofőrnek nem volt bekapcsolva az öve. Mondjuk, hogy több napja rossz – erre megjavult. Ennél nagyobb baj, hogy GPS-mami is elhagyott, valószínűleg nincs örmény térképe, így a településtáblák örmény – elnézést, nagyon régóta van ábécéjük, csak a grúzhoz hasonlóan egyedülálló a világon (bár nem tudom, mit ugrálok itt az ű-inkkel, meg a gy-inkkel) – krikszkrakszaiból nehéz lesz megtalálnunk a Sevan-tavi vadkempinget.
| {gallery}2009szeptember/0912_kerenyi2:440:293{/gallery} |
| Képgaléria 2. Fotó: MR/Kerényi György |
Fenéklemezünk már nincs, azt elfelejtették visszarakni Grúziában, óvatosabban kell vezetnünk, nem nagyon sikerül. Közben Makai kolléga jelzi, hogy az azerik lelőttek öt örmény katonát a dead-zone-ban, azon a részén, ahová mi is megyünk.
Sötétben nagy nehezen megtaláljuk a többieket. Helyi rákhalászok területén verjük fel a sátrat. Nem nagyigényűek, egy lakókocsiban élnek, nincs semmijük, csak amit megfognak, zene- és táncszeretetüket megmutatják az éjjel. Odaállnak a tűzhöz a Ladájukkal (fehér, nem olyan vonzó, mint a miénk), zene bekapcs, tánc, az est végén hosszas ölelkezés, izvenyítye, rebjáta, jó, hogy itt vagyunk, druzsba naróda. A főnök megkér, hogy a szemetet ne égessük el, dobjuk a vízbe, a környezettudatos gondolkodás errefelé sem nagyon jellemző. A tó egyébként kétezer méter magasan fekszik (nagyon hideg is van), és a szokásostól eltérően nem egy folyó duzzasztásából jött létre. Hivalkodva fizikatudásommal, érdeklődöm, hogy miért nem folyik le, ha ilyen magasan van, de nem sikerül kiderítenem. Kispárnámat, konzervjeimet itt hagyom, nem cipelem haza a repülőn. A többiek szinte mind hazaviszik az autójukat: a rendesebb utakat választva csak háromezer kilométer, négy nap, bár tavaly valaki 54 óra alatt megtette. (Az angolok hagyják még majd itt az ő roncsaikat.)
Tűzszüneti zóna kilőtt tankokkal
Reggel egyre üresebb falvak, gyereksírás romos házból, benzin egyből tartálykocsiból, Vardeniz után balra egy aranybánya, jobbra pedig az út a zónába. Valójában ez volt az azeri határ, csak miután 1993-ban Örményország elfoglalta – vagyis visszafoglalta – Hegyi-Karabahot az azeriektől, ez lett a tűzszüneti zóna határa. Elvileg a senki földje, Karabah a maga határával csak pár tíz kilométer után jön.
Karabah – melyet túlnyomórészt örmények laknak, s amelyet még Sztálin adott az azerieknek – Azerbajdzsán összterületének húsz százalékát jelenti. Az azerik érthetően nem örültek neki, amikor a helyiek kikiáltották függetlenségüket, a kibontakozó háborúba az oroszok is beszálltak, ők szorították vissza – a Sevan-tótól – az azerieket. (Az oroszok azóta mindkét féllel jóban vannak.) Karabahot tűzszüneti zóna veszi körül: elvileg nincs földrajzi kapcsolódása az anyaországhoz, valójában ezen a felén – ha nem is formálisan – az örmények az urak. Másképp van ez a túloldalt, ahol a zóna után Azerbajdzsán jön, ott lőtték le az örményeket az azeriek, akik kicsit idegesek mostanában amiatt, hogy az örmény–török diplomáciai kapcsolatok javulnak, és év végére várható a határnyitás. Törökország a szintén muzulmán azeriek szövetségese a karabahi konfliktusban. A zóna puskaporosabb felébe másnap megyünk.
A zónában már nincsenek út menti tehenek (ahhoz kell pár év, némi biztonság), nincs térerő, és még sokáig nem is lesz. A határ egy rozsdás sorompó, fotózni nem lehet. Nemsokára kisgyerekek baktatnak felfelé az úton iskolatáskáikkal (azért felnőtt kísérővel), a kis zónalakók vajon mit mondanak, hol laknak? Mi a fővárosuk?
Romok, romok sorban, néhány házat felújítottak, ha nem is nagy, de van élet. A legfurcsábbak a szobákban kinövő fák, és – ahol az öreg Ladával meg a szekérrel hajtottak fel munka után – a házhoz vezető felhajtókat elnyelő növényzet. Jön az első kilőtt tank – régen volt itt a háború, elég rozsdás már. Mellette emléktábla a '92-ben meghalt tengerészpólós katona gravírozott képével, aki, gondolom, a járműben égett. Meghalt Karabah függetlenségéért. Az azeri anyák máshová hordják a virágot.
Vidámpark az ablak alatt
A karabahi határt észre sem vesszük, a többieknek, tudjuk meg később, megnézik az útlevelét. Nemsokára megállunk Vankban, ahová egy – valószínűleg idevalósi – örmény milliárdos tolja a pénzt: sima aszfalt, hajó formájú szálloda, kerítés rendszámtáblákból, és a szintén a milliárdos által szponzorált kolostor. Aztán még világosban megérkezünk Sztepanakertbe, Karabah fővárosába.
Nézze a Kaukázus-rali 2009 útvonalát nagyobb térképen
Szürreális hely. (Az egész túra az, de néhány állomásunk különösen.) A szállóban több száz négyzetméteres folyosók; az ablakom egy légvédelmi rakétára nyílik; miközben vacsoráztunk, egy kivilágított minivonat zakatolt körbe-körbe mellettünk egy vidámparkszerű játszótéren, ahol minden fa más színű fényfüzérben világított; a pincérnő dugóhúzóval együtt adja az üveg bort; két szocklasszicista minisztérium között a proszpekten fel-alá sétál a nép, de az egész nem több pár száz méternél, mert az egész város egy szocialista kisváros, a maga lakótelepeivel, szocforma szállóival – és persze big, big terepjáróival. Egy mintha-állam fővárosa.
Nem értem, mi történik velem: kitartóan az én ablakom alatt éneklik a részegek a maguk nótáját, aztán kinézek, és a laktanya udvarán masíroznak fel-le a katonák, és nyomják ugyanazt a katonadalt, amit B/C kategóriás filmekben hall az ember, csak itt örményül. Kezd egy kicsit tömény lenni a trip.
Kerényi György (Sevan-tó, Örményország–Sztepanakert, Karabah)
A túra eddigi beszámolói
Kerényi György telefonos beszámolója a Közelről keddi adásában
Kerényi György telefonos bejelentkezése Tbilisziből a Közelről szerdai adásában
Kaukázus-rali: Ladaállat menni Bosznia - képgalériával
Kaukázus-rali (2.): Ladaállat Montenegróba harap - galéria
Kaukázus-rali (3.): Albániában Kalasnyikovval - galéria
Kaukázus-rali (4.): amikor a víz az úr - galériával
Kaukázus-rali (5.): folytatódik a pánbalkán nagygenerál
Kaukázus-rali (6.): ötveneurós búcsú a Balkántól - galéria
Kaukázus-rali (7.): épül Bábel tornya - képgalériával
Kaukázus-rali (8.): Grúzia és a balsoj szpasziba - galériával
Kaukázus-rali (9.): éjszakai lassúzás egy grúz rendőrrel
Kaukázus-rali (10.): történelmi lecke rémklipekben - galériávalUtolsó frissítés: 2009-09-14 10:15:10
