| {gallery}2009szeptember/0914_kerenyi1:440:293{/gallery} |
| Képgaléria 1. Fotó: MR/Kerényi György |
Sztepanakerti indulásunk kora délutánra sikerül: előbb elmegyünk az árvaházba, ahol leadjuk rengeteg ajándékunkat. A házban tartózkodó néhány három év körüli gyerek (majd belenőnek a tollasütőkbe, amelyektől olyan nehezen lehetett elférni), semmit nem ért az egészből. Néhányan, akik többször offroadoztak (így is hívják azt, amit csinálunk) Afrikában, ennél nagyságrenddel nyomasztóbb árvaházakhoz szoktak. Aztán még várnunk kell a vízumokra, nem a határon, hanem a fővárosban kell megvenni. Akkor még nem tudom, hogy a mi autónkat senki sem állítja majd meg, este pedig már újból Örményországban alszunk. A karabahi vízumot azért érdemes külön papírra kérni, ha az ember ezzel az útlevelével akar egyszer Azerbajdzsánba utazni, mert ők, ha meglátják a karabahi vízumot, állítólag rögtön letartóztatják az embert.
Négyszázezer lakost mond a segítőnknek rendelt külügyes (aki előtt titkolni kell, hogy a zónába készülünk: ott nem véd meg senki, még ez a miniállam sem), százötvenezret olvasok máshol: Karabah természetesen nem tudta volna maga megvédeni kikiáltott függetlenségét. A nagy testvér, Örményország nélkül nem létezhetne, Iránnal vannak még gazdasági kapcsolatai – és persze a legendás örmény diaszpórára számíthatnak még. Nem túl acélos gazdasági háttér. Elismerésüket senki sem kockáztatja az azeri gáz és olaj miatt. De van mindenük, zászlójuk, himnuszuk, és sok a szocializmusból megörökölt gyártelepük. Ők függetlenek akarnak lenni, nem szeretnének Örményországhoz csatlakozni – mondja a segítőkész külügyes. Persze valójában a részei, csak ezt nem deklarálja senki. meg úgyis minden az oroszoké – mondják jelentős helyismerettel bíró szervező-vezetőink. (Akiknek ezúton mondok köszönetet munkájukért, az élménygazdag hetekért, és azért, hogy egy sztepanakerti autós szakiskola 1. osztályos tanulójaként is megállnám már a helyem.)
Nem életbiztosítás erre bóklászni
Sztepanakert közelében kezdődik a zóna Azerbajdzsánhoz közeli része. Hatalmas vastelepek a városból kifelé: Mad Maxék vasaznak, a végső pusztítást a romvárosokban ők végzik el. Egyébként illegálisan élnek ott. A sokk Aghramban ér, százezres város volt, most állítólag háromszázan lakják. Egyetlen ház sem maradt épen. Egy-egy bódéban élnek, persze se áram, se víz, egy bácsit látunk, és egy sötétített üvegű Lada köröz körülöttünk – nem mindig lehet egy életbiztosítás erre bóklászni.
Készültség mindenesetre nincs, valószínűleg igaza lehet karabahi külügyes segítőnknek, hogy az azeriek találták ki az egészet, mármint hogy néhány napja lelőttek pár örmény katonát. Az azeriek érthetően idegesek amiatt, hogy eddig szövetségesük, Törökország tárgyalásokba kezdett a nagy ellenséggel, Örményországgal, és nemsokára határnyitás is várható. Ez az örményeknek – akiknek állítólag így is kereskedelmük negyede svarcban a törökökkel zajlik – annyira fontos, hogy még a 20. század eleji genocídium, pontosabban a másfél millió örmény lemészárlásának törökök általi el nem ismerése sem állt útjába. (Bár a legendás üzleti érzékű és igen befolyásos örmény diaszpóra egy részének felhördülését kiváltotta, sőt kormányválságot azért okozott.)
Az, hogy a megerősödő és a Kaukázusban pozíciókat foglaló Oroszország tankjai álldogáljanak a határán, nem lelkesíti túlzottan a törököket. Ankara is igyekszik saját befolyási övezetét tágítani, ennek egyik bázisa a türk lakosságú és muszlim Azerbajdzsán. (Nyugtatják is szorgosan az olajtermékekből erősen tollasodó azerieket.) A karabahi konfliktus mögött is – hasonlóan a déloszét–grúzhoz, ahol ugyanígy besoroltak egy-egy oldal mögé – egy kisebb (Törökország) és egy nagyobb hatalom vetélkedése állt.
Aghram, a halott város
Aghram, a halott város nehezen felejthető élmény. Olyan, mint egy szépen feltárt ókori romváros: nincs egy ház sem, melyen tető lenne, leginkább térdig érnek a falak. Néhol szép mozaikok egy-egy szobabelsőn. Körözünk a romok között, a nem létező utcákon, mintha a Mad Max 8-hoz keresnénk forgatási helyszínt, és egyre nyomasztóbb az egész. Már messziről látjuk az egyetlen szét nem lőtt épületet, a kéttornyú mecsetet, lassan minden autónk előbukkan egy-egy romház mögül. Többen felmennek, én is már majdnem felérek, amikor az időközben érkező katona leparancsol mindenkit, a fotózást is megtiltja. Ő Andrej, aki grúz, és épp papucsban tartja fenn a békét, kéri az útleveleket. Kedves fiú, de azért elhajt minket. Végül Thomas, a német ad neki egy futball-labdát. Egy csomót hozott magával, ahol iskolát lát, megáll, kompresszorral felfúj párat, és osztogatja a gyerekeknek.
| {gallery}2009szeptember/0914_kerenyi2:440:293{/gallery} |
| Képgaléria 2. Fotó: MR/Kerényi György |
Valahogy kikeveredünk, ha nincsenek Thomasék, akikre rátapadunk – végig az egész napon –, még mindig keresnénk a kijáratot. Romfalvak következnek sorra, ugyanolyan állapotban, mint a város, de valahogy pár szétlőtt ház nem olyan nyomasztó (vagy már megszoktuk), mint egy miskolcnyi rom.
Néhol egy-egy pásztor, de a földek egy része azért felszántva, pedig többször is tábla figyelmeztet az aknákra. Az utaktól tíz méterre nem ajánlatos elkószálni, Aghramban is vannak olyan területek, ahol könnyen felrobban az ember. Ezek az országok sem tudnak megbirkózni az aknamentesítés költségeivel, gondolom, néhány felrobbant háziállat és szántóvető jelöli ki a veszélyes zónákat.
Életnek leginkább a katonai támaszpontokon van nyoma, kedvesen üdvözöl minden szembejövő dzsip. Van egy-két civil autó is, az egyik romvárosban egy bódéban valami büfé is működik, de azért látni az embereken, hogy zónalakók. Nem olyan barátságosak, mint máshol az örmények (akik nagyon boldogok, amikor szóba elegyedhetnek velünk), de szerencsére segítséget sehol nem kell kérnünk.
Kötéltánc a senki földjén
Két határon is átmegyünk ellenőrzés nélkül, a karabahin és az örményen (az egyik autót az utóbbin igazoltatják, és az összes karabahi képet kitöröltetik a gépből). Néhol lyukakkal tarkított egykori osztott pályás úton megyünk, a majd húsz éve rozsdásodó táblák egyikén el lehet olvasni a Baku feliratot. Verődünk jobbra, balra, mert sietünk, a legkeményebb szakaszt nem akarnánk sötétben abszolválni. Persze úgy fogjuk.
Kísérteties, csak fűvel borított hegyek, fennsíkok kétoldalt, és elvadult szőlőültetvények hosszan. Ez a vidék híres volt a boráról, most még látni a teraszokat, egy-egy földön kúszó tőkét, de a legtöbb már kipusztult, fű nőtte be. Az utakat is visszaveszi a természet, a szélétől két méterre befelé már fák, bokrok bújtak elő a repedéseken, egyre keskenyebb lesz a hajdani aszfalt.
Már alkonyodik, Thomas is, én is, nyomjuk, mint a barom. Ladaállat csodálatos, egyre kevésbé figyelek a lassításra a hatalmas gödrök előtt, de bírja, megy, megy, felfelé, szlalomozva, lefelé durrogva, csörögve, csikorogva, mindenhogy és mindenhol. Megkövetem minden csúnya szavamért, hihetetlen, hogy miken visz végig – és még csak most jön a java. Egy szűk autónyi helyre szűkül a kátyús, kőzúzalékos út, és a sziklába faragva halad a hegyoldalban. Néhol a tükör is alig fér el, már sötét van, egyesben is vadul kell fékezni lefelé, 180 fokos hajtűkanyarok, néhol egy-egy kapu a sziklába vájva, azon araszolunk át, alattunk a szakadék. Sokfelé vezettem már, hegyi szerpentineken is, de ilyen helyen még soha.
A lent rohanó folyó túloldalán Irán, egy szépen felfestett úton haladnak az autók (bár ott is egy frissen a folyóba zuhant kamion), kivilágított falvak – sosem gondoltam, hogy vágyakozni fogok egy békés kis iráni faluba. Itt nincs kikerülésre lehetőség, az egy autó is alig fér el. Korábban egy EBESZ-es állította, hogy erre nem tudunk átmenni, néhányan nem is erre jönnek, hanem a rövidebb úton az örményországi Kapanba, de mi végigmegyünk. Amikor elérjük a Kapanba vezető betonutat, négy autónk már ott áll, üdvrivalgás fogadja Ladaállatot, katartikus volt végigmenni ezen a negyven kilométeren – gyors és sok vodka. Kezd már elegünk lenni a hegyekből, ha hazaérünk, lemegyek a rónára, és messzire elnézek a síkon.
Ladaállat az erkölcsi győztes
Másnap zárásként végig egy gyönyörű, 2300 méter magas fennsíkon, láthatóan egyre gazdagabb tájakon Jereván felé. Lovas pásztorok és Volga limuzinok, a szokásos kis boltocskák, és sehol egy katonai támaszpont. Jereván igazi nagyváros, a rali összes autója tesz egy tiszteletkört a színes szökőkutas, szimfonikus zenével kihangosított főtéren, majd vacsora egy amerikai sztárok képével kidekorált helyen.
Nézze a Kaukázus-rali 2009 útvonalát nagyobb térképen
Eredményhirdetés: nem kis meglepetésre a versenykategória egyedüli indulói, a toyotás srácok, a Quart-team nyert. Ladaállat az erkölcsi győztes, és a mi nagy barátunk. Sajnos mégsem hozzák el Pestre a jackass-angolok, itt marad, reméljük, jó sora lesz, itt sokan vannak ugyanarról a futószalagról.
Az érthetetlen rali a nehezen érthető országokban véget ért. Egy darabig nem tesszük fel a szokásos kérdést: az vajon ott micsoda? És miért van ott? És mi a bánatot akart vele, aki odatervezte?
Elhagyjuk az Elképesztő Útviszonyok Országait, az Irdatlan Mennyiségű Alkoholt Fogyasztó Emberek Földjét. Élményeink, és kételyeink számosak.
Mikor lesz a Sevan-tóból az örmény Balaton, mikor festik újra a Baku táblát? Hogy fognak ezek a miniállamocsák, Koszovó, Karabah, Dél-Oszétia megmaradni? Érdemes-e nekik egyáltalán? Lesz-e Kaukázusi Unió, nem olyan, mint Sztálin alatt, hanem boldog és közös akaratú határnyitás? Mikor nem lesz már érdekes, hogy ki volt itt előbb, hogy ki veti balról jobbra, és ki jobbról balra a keresztet, és ki térdel le kelet felé? A Kaukázus volt az emberi kultúra bölcsője (a 2700 éves Jereván a világ egyik legrégibb városa), és hol tartanak most? És ha a szovjet olvasztótégely, az erőltetett iparosítás, a civil lét túléléssé lefokozása elmarad, akkor hogyan fejlődtek volna ezek az országok? Vagy a Balkán, Sztálin, Tito és Hodzsa nélkül? A „területi egység helyreállítása” mikor lesz már történelemkönyvek fejezetcíme csupán? Mikor nem kell már a „szomszéd országban élő testvéreink” felszabadításáról szónokolni, mert mindenki ott él és úgy, ahogy akar? Mit tudnak kezdeni az orosz befolyással, energiafegyverével, és mit egy uniós tagállam Törökországgal? Mikor lesz kevesebb balkáni és kaukázusi menekült, migráns a világban? Ezt nálam okosabbak sem tudják, én pedig csak egy flúgos futamon száguldottam végig a sarkukon guggoló emberek között.
Marad a dászvidányija.
Ákos két héten át így nyitott mindig, amikor emberekkel találkozott.
Kerényi György (Stepanakert, Karabah–Jereván, Örményország)
A túra eddigi beszámolói
Kerényi György beszámolója hazaérkezése után a Magánhangzóban
Kerényi György telefonos beszámolója a Közelről keddi adásában
Kerényi György telefonos bejelentkezése Tbilisziből a Közelről szerdai adásában
Kaukázus-rali: Ladaállat menni Bosznia - képgalériával
Kaukázus-rali (2.): Ladaállat Montenegróba harap - galéria
Kaukázus-rali (3.): Albániában Kalasnyikovval - galéria
Kaukázus-rali (4.): amikor a víz az úr - galériával
Kaukázus-rali (5.): folytatódik a pánbalkán nagygenerál
Kaukázus-rali (6.): ötveneurós búcsú a Balkántól - galéria
Kaukázus-rali (7.): épül Bábel tornya - képgalériával
Kaukázus-rali (8.): Grúzia és a balsoj szpasziba - galériával
Kaukázus-rali (9.): éjszakai lassúzás egy grúz rendőrrel
Kaukázus-rali (10.): történelmi lecke rémklipekben - galériával
Kaukázus-rali (11.): szürreális megálló a senki földjén Utolsó frissítés: 2009-09-15 15:29:20
