| {gallery}2009augusztus/0831_kerenyi2: 550: 413{/gallery} |
| Fotógaléria: MR/Kerényi György |
Visszatérve a földrajzra: tehát hegyek mindenekelőtt. Ezek a klímát szárazabbá teszik, mint akár jóval délebben, így megművelhető föld soha nem volt elég; a hegyek megnehezítették az állami közszolgáltatások megszervezését (a vasút leginkább az Osztrák–Magyar Monarchia érdeme, Szarajevóban előbb vezették be a közvilágítást, mint Bécsben); a feudális kizsákmányolás elől pedig bármikor útonállónak lehetett állni a hegyekbe. Amelyek viszont nem zárnak úgy, mint a Pireneusok, így a Balkánt megszállni nem volt nehéz.
Ezért aztán ötszáz évig itt kávézott a török, és a korábbi ortodox keresztény vidéken megszaporodtak a muszlimok is. Különösebb gond nem volt, mind a török után, mind előtte jóval kényelmetlenebb volt a balkáni paraszt élete, mint amikor a portának adózott. A jó pasák tudták, hogy ész nélkül nem érdemes sarcolni, kiszámítható terheket kell pakolni a falusiakra, különben először páran vetik be magukat a hegyekbe, majd miután a falu egyébként maradni szándékozói rájönnek, hogy így ők szívnak (adóznak) a megszököttek helyett is, ők is meglépnek, nem marad senki adót fizetni.
View The Caucasian Challenge 2009 in a larger map
Montenegró lakói tartottak ki legtovább a jugoszláv alfahím, Szerbia mellett: mindössze három éve mondták ki népszavazáson függetlenségüket. A leválásból nem lett gond, Szerbia csak akkor utasította ki a montenegrói nagykövetet, amikor Crna Gora – hatvan másik országgal együtt – elismerte Koszovó függetlenségét. A jó viszony azért megmaradt, nyaranta özönlenek a szerbek a montenegrói tengerpartra (hajdani államszövetségéből egyedül maradva Szerbia elvesztette tengeri kijáratát is), a montenegrói külpolitika ügyesen halad az EU felé úgy, hogy a szerb testvérekkel sem égetnek fel minden hidat. De azért már a montenegróiak is keresgélik azokat a fonémákat, melyek segítségével nyelvük is önálló entitásként létezhetne.
Szeméthegyek, rozsdaövezet
Mostartól utunk zavartalan volt, Ladaállat némán falta a kilométereket (na jó, majszolta), a határ előtt pár száz méterrel kellett először megállnunk hűlni egy kicsit. Az átkelő természetesen egy kemény hegyi kaptatón van, mint ahogy a Balkánon valószínűleg minden. Viszont a táj gyönyörű, folyamatosan fényképezni kell, ha mást nem, a hegyoldalakon lezúdított szemétfolyamokat. A természet mint önérték kevéssé jellemző errefelé, ami fölött megy egy út, onnan biztos ledobálnak valamit a népek. És itt minden valami fölött vagy alatt van. A gazdaság sehol sem tart ezekben az országokban, rozsdaövezet mindenhol, lerohadt gyárak, szétesett telepek, úgyhogy ipari hulladék, romok mindenfelé, erre jön még a meglóduló lakossági fogyasztás szemete (a kék műanyagzacskók ezrei végeredményben jól mutatnak a fákon): a világ legszennyezettebb helyei közé három balkánit is jelöltek.
Az utak viszonylag jók még a délelőtti szakaszon, mindössze birkanyájakon és egy-két kalandkereső tehénen kell átvágnunk. Utóbbiak a legváratlanabb pillanatban gondolják az úttal merőlegesre váltani addigi párhuzamos haladásukat, a juhok pedig rendszeresen az út közepén teambuildingeznek: a kör közepe felé fordított fejjel összepréselődnek.
Boszniában Gackónál egy hihetetlen land-art alkotás akasztja meg száguldásunkat. Panoráma funkció kéne a gépre (persze lehet, hogy van rajta, csak nem nekem), akkora nyíltszíni fejtés harapott bele a tájba – a városban mindenesetre fényképezni tilos. Próbálkozunk egy sörrel egy boltban, de Ramazan van: üvegest nem, csak dobozost adnak, lehet, hogy Allah ezt még nem tudja kezelni.
Kezdődik a saját rali
A határ után fejenként kábé hetven deka sült hús, majd jön az első kemény szakasz, keskeny erdei utakon. Savnik után ráadásul minden papír térkép rossz, táblák természetesen sehol, GPS-mama pedig üzemképtelen, vélhetően nincs térképe e tájról. Már alkonyodik, esni kezd, felhő ereszkedett a hegyünkre, abban vezetünk, kőomlás ötméterenként, és nem megy az ablaktörlő. Aztán felforr a víz. Végül, már sötétben kivergődünk a podgoricai főútra, ahol északnak kellene fordulnunk, mert mai szállásunk már Koszovóban, Pec városában lenne, de úgy döntünk, nem akarunk megint éjfélkor megérkezni, sötét városokban keresni a lehajtókat, miközben nem tudjuk az ablakot törölgetni, szóval, úgy döntünk, saját raliba kezdünk.
Délnek megyünk, Podgorica előtt alszunk, és azt tervezzük, már nem Koszovóba megyünk, ahogy útvonaltervünk alapján kellene, hanem az aznapi végcél felé, az albán Peshkovija városába. Így kihagyjuk ugyan Koszovót és Albánia legészakibb szakaszát, de nincs mit tenni, ember tervez, Ladaállat végez. Azért nem haragszunk rá, nem lehet nem kedvelni azt a kis piros olajos kancsót, amely fel-felvillan, sem a kellemes meleget, amikor felnyomott fűtéssel kell menni negyven fokban, mert így lassabban forr fel a hűtővíz, szóval ezt a sok kis szeretnivaló gyengéjét.
De hogy az európai felsőbbrendűség balkáni prizmája se maradjon ki ebből az írásból: 1928-ban egy montenegrói képviselő annyira felhorgadt azon, hogy parlamenti szónoklatát bekiabálásokkal zavarják, hogy ott helyben lelőtte a legfontosabb ellenzéki párt (egyébként horvát nemzetiségű) vezérkarát.
Kerényi György (Montenegró, Podgorica felé a hegyekben)
A túra eddigi beszámolói
Kaukázus-rali: Ladaállat menni Bosznia - képgalériával Utolsó frissítés: 2009-09-01 10:15:35
