| {gallery}2009szeptember/0901_kerenyi4: 440: 293{/gallery} |
| Fotógaléria: MR/Kerényi György |
Szívesen elmélkednék az évezredes hegyek közt guggoló albán férfiak sugallta lelassult időről, de nem tehetem, szükség van rám: én tudom legjobban letekerni a hűtő tetején lévő záró izét. Olyannyira mestere lettem ennek, hogy már megtehetem, kérem a kesztyűt, világítást rendelek – megtaláltam a helyem a társadalmi munkamegosztásban. (Korábban csak afféle culáger voltam, hordtam a vizet, pakoltam, ilyenek.) Sűrűn van dolgom, pedig a kukesi (Albánia) indulás után egész sokáig mint kés vajban haladtunk Koszovó déli „nagy”városa, Prizren felé. De tudtuk, hogy nem szabad hebehurgyán nekifutnunk a ránk váró hegyeknek, így egy szerelőhöz még Prizren előtt betérünk. Ő is sok mindent csinált a hűtőrendszeren (amellett, hogy kiderítette, egy régi szerelő nem vette le a légszűrőről a papírborítást), és mellékesen az ablaktörlőt is vezérelhetővé tette az utastérből két dróttal. (Azóta persze nem esett.)
Prizrenben meg is állunk ralink első városnézésére. Nem mi vagyunk az egyetlen nem idevalósiak, a nemzetközi közigazgatás, a KFOR-csapatok pozitív hatással vannak a helyi gazdaságra. (Koszovóba már mintegy hárommilliárd euró segély érkezett, az átlagbér havi 220 euró, a munkanélküliség 45 százalékos.) Divat, butikok, szép nők, akik már nem csak hármasával járnak (köztük feltétlenül egy nagynéniszerűvel), persze azért a kávéházakban csak férfiak üldögélnek. Sört csak mi iszunk, igaz, az útikönyv is azt írta, hogy Koszovó a legvallásosabb ország a Balkánon. Albánia pedig a legszekularizáltabb, ott Enver be is tiltotta a vallást. Koszovóban is leromboltak szinte minden vallási épületet: előbb az 1999-es szerb, majd a 2004-es albán tombolás igyekezett spirituális gyökereitől elvágni az ellent.
Noé átsegít a határon
A koszovói határon szokás szerint elmesélem ralink útvonalát (segíteni szokott, a rendőrök sem akadékoskodnak, amikor látják, hogy gyengeelméjűeket meszeltek le), és Örményországról beszélek neki. Épp széles gesztusokkal magyarázom, hogy jött a big water (zúgok és áradok, közben a hátunk mögött csöndesen átlopózik Koszovóba pár tehén), és Daddy Noé stopped in the Ararat mountain, said the Bible, amikor eszembe jut, hogy a franc tudja, milyen vallású ez a koszovói határőr. Lehet, hogy ezzel a Biblia dologgal magunk alatt vágom a fát, és nem ötven, hanem száz eurót kell majd fizetnünk. Szerencsére úgy tűnik, ő is elfogadja szent iratnak, pedig már igyekeztem valahogy Mohamednek is helyet keresni a sztoriban.
View The Caucasian Challenge 2009 in a larger map
A szerb álom Koszovóban kezdődött, és ott is ért véget. Milosevic itt hirdette meg nagy Szerbiát, és Koszovó elvesztésével, a NATO-bombázásokkal ért véget az ő uralma is. Koszovó azóta nemzetközi protektorátusként létezik (annak dacára, hogy tavaly februárban kikiáltottak függetlenségüket, elszakadásukat Szerbiától), mi is számtalan KFOR-egységet látunk. A NATO 1999, az albánok elleni etnikai tisztogatást folytató szerb hadsereg kiverése óta állomásoztat itt katonákat. Épp most tervezik 14-ről 10 ezerre csökkenteni a KFOR-csapatok létszámát (Magyarország 350 fővel van jelen), amitől persze az itt maradó szerbek aggódnak, sok helyen a szerb gyerekek is békefenntartók kíséretében járnak iskolába.
Önrendelkezés és kisebbségvédelem – nem szükségszerű – harcából mi csak annyit látunk, hogy a kétnyelvű táblákon az egyik felirat mindig át van mázolva.
A legfrissebb sztori a szervkereskedelem ügye: immár mindkét fél azzal vádolja a másikat (először a szerbek az albánokat, melyben meglepő szövetségesre leltek, Carla del Ponte volt hágai főügyészre), hogy azok embereket raboltak el, majd mielőtt kivégezték volna őket, kioperált értékesebb szerveiket árulták a nemzetközi szervpiacon.
Valahol csak kilyukadunk
Prizren után utunk rosszul alakul. Egy etnikailag szűkkeblű, vélhetően macedónutáló járókelő rossz felé mutatja az utat Skopje felé, de ez csak egy óra múlva derül ki. GPS-mama is csak azt hajtogatja, hogy „újratervezem az utat”, aztán egy másik órát állunk egy útlezárás miatt. Hangulatunkat nem javítja,. hogy percekig egy elmegyógyintézet mellett araszolunk, ahol a kerítés rácsától megviselt betegek kiabálnak mindenkinek. Többen kisebb csomagokat állítnak össze a kocsijukban, és bedobják nekik.
Már hat óra, mire átérünk Macedóniába. 170 kilométer, s bár Makai kolléga itthonról négy órát vészmadárkodik nekünk, lelkesedésünk morzsái még megvannak. És ekkor érzi úgy Ladaállat, hogy eljött az ő ideje: a hűtő egy lyukán spriccel ki a víz. Szerencsére két kannánk is van, abból húsz kilométerenként teleöntjük, de azért nagyon necces, hogy elérünk-e az Ohridi-tóig. Tetovo felől támadunk, hegyek, hegyek mindig, szerintem egy balkáninak bele kell kapaszkodnia az asztalba, amikor síkságra ér. Végül a rendszeres beöntésekkel megérkezünk a szállóba, persze már se vacsora, se sör, ráadásul Ákos, a szobatársam lefekvés előtt megeszik három májkonzervet kenyér nélkül, és barackpálinkával öblíti le.
Holnap mi jövünk, Ladaállat!
Kerényi György (Prizren, Koszovó – Ohrid, Macedónia)
A túra eddigi beszámolói
Kerényi György telefonos beszámolója a Közelről keddi adásában
Kaukázus-rali: Ladaállat menni Bosznia - képgalériával
Kaukázus-rali (2.): Ladaállat Montenegróba harap - galéria
Kaukázus-rali (3.): Albániában Kalasnyikovval - galériaUtolsó frissítés: 2009-09-02 16:17:50
