| {gallery}2009szeptember/0904_kerenyi:440:293{/gallery} |
| Képgaléria Fotó: Kerényi György/MR |
Ladaállatnak mindig csak az alapvető funkcióiról írok, vessünk egy pillantást a belsejére is. A kormány holtjátéka negyed körcikkelynyi. A tükrök kétoldalt 60 kilométer/óra fölött használhatatlanok, mert a menetszél benyomja őket. A kocsi belül mindenhol tök kényelmetlen, de a vezető komfortérzete különösen szűkre szabott: se biztonsági öve, de ablaktekerője. Éjszaka, amikor kétezer méter magasban tévelygünk, és a sofőr már vacog, ketten szoktuk felhúzni az ablakot: az egyik egy csavarkulccsal tekeri a lekopott csonkot, a másik kézzel húzza felfelé az üveget. A rádiónak (magnónak?) csak a helye van meg, a hamutartót a kesztyűtartóban tartjuk, így ott minden csupa hamu. Az ülések alatt féktárcsák, fékpofák, gigászi rugók, a hátsó ülésen vizeskannák (a benzineseket okosan a csomagtérben tároljuk, hogy mindenünk büdös legyen), ebbe a kis térbe szól bele időnként GPS-mami unott hangja: újratervezem az utat. (Mivel ő az egyetlen nő, egyre izgatóbbnak tartjuk fád, darabos mondatfűzését, sűrűn rontjuk el direkt az utat, csak hogy szóljon hozzánk. Még pár nap, és megtanítom arra is, hogy „mit érdekelnek engem a tények”.)
Hát így élünk.
Isztambul by night
El is döntöttük, hogy a rali karitatív céljaként megsegélyezendő sztyepanakerti árvaháznak ajándékozzuk majd a járművet. (Hoztunk azért több doboz gyerekcuccot is.) Szegény karabahi árvák, van elég bajuk, elfér még egy a többi közt, mondhatná a cinikus olvasó, de téved: Ladaállat – lekopogom (a klaviatúrán) – szinte hibátlanul muzsikál már, és ha így haladunk, Karabahig gyakorlatilag minden alkatrésze ki is lesz cserélve. Mondjuk, lehet, hogy jobban jártunk volna, ha nem nyolcvan rugóért veszünk autót, hanem egyből a háromkilós kategóriában keresgélünk.
Pár szót azért az isztambuli buszpályaudvar is megér: éjfélkor a mallszerű épület belsejében lévő összes táska-, póló- és egyéb gagyibolt még nyitva (kacérkodom egy Sport feliratú táskával, hogy végre megszabadulhassak lidlös nejlonzacskómtól), borbélyok borotválnak, és persze számtalan döner kebab, az egyiknél minket is jól lehúznak. Mindegyik teraszán kitéve egy tévé, más-más csatornával, és mivel az egységek egymás mellett sorakoznak, egy pillantással a kábeltévé szinte teljes kínálatát be lehet fogni. Mi Jason Stathamet választjuk A Szállítóban.
Az Otel Lider olyan, amilyen a világ bármely nagyvárosának pályaudvaránál lenni szokott a szállás: nyomasztó. Cserében a reggeliző helyiségben kitömött tyúkok vannak az asztal alatt, de főtt tojás nincs, csak lekvár meg méz. Reggel lemegyek, teszek pár kört Ladaállattal a buszpályaudvaron, az autó nem rángat, megy, nekivágunk, pedig este (emlékeznek: a vészvillogós befutó) azt hittük, hogy szerelőt kell keresnünk a tízmilliós városban. Hihetetlenek Isztambul méretei, mi a harmadik M0-snál vagyunk, amikor később megyünk kifelé a városból, fél óráig autózunk a bejövő sávok dugója mellett: gondolom, ők még az éjszakai műszakban indultak el dolgozni.
Jöjjön be egy teára!
Indulás előtt még megismerjük a helyi Dont (kezet csókol neki egy járókelő), igazi rossz arcú alak, aki meglátva a határon beszerzett borainkat (a törököknél – főleg Ramazan alatt – nehéz alkoholt venni), az egyikre mindjárt igényt is tart. Bár semmilyen nyelven nem tudunk vele beszélni (valahogy egész úton elkerülnek minket a vendégmunkások, így nem értünk soha egy szót sem), megpróbálkozom azzal, hogy Ramazan van, nem venném a lelkemre, ha megszegné a vallási előírásokat, egyre komorabb, úgyhogy hagyom, hogy ne mélyüljön tovább a kapcsolat, elhajtunk. És most Sinopban dúdolom Ladaállat fülébe a Részeg tengerészt, ezt nagyon szereti.
A préri közepén megálltunk egy kútnál, ahol láthatóan nem nagyon pöröghet az élet. Kalasnyikovos matricánkból kiderül, mi járatban vagyunk errefelé, mire az egyik kutas hirtelen az arcomba ordítja, hogy csáj. Teázni hívnak. Nagyon jó, erősen isszák ők is, ahogy a Mediterraneumban mindenfelé, kérünk még egyet, és kontaktálni kezdünk. Madzsarisztán, bólogatnak. Előkerül Baku neve, nem merem mondani, hogy oda nem megyünk (az azeriakkal jóban vannak, ellentétben a célállomásunkkal, az örményekkel – bár újabban ott is olvad a jég), kiegyezem vele Batumiban, ami Grúzia. Egy idő után unalmas, hogy hosszú szövegeléseikből egy szót sem értünk, úgyhogy fordítok egyet a társalgás menetén, és bedobom a jeles focista nevét. Hakan Sükürre ő két ismeretlen nevet ordít vissza. Megijedek, hátha belekeveredem egy Galatasaray–Fenerbahce vitába, úgyhogy én is ordítva mondom magyarul, hogy ők aztán az igazán nagy királyok, majd semleges területre igyekezvén evezni, a teával jövök elő. Csáj, és számomra is érthetetlen okból így folytatom: bueno. Teljesen összezavarodva ezután a papírhoz ragaszkodom, melyre András egyik lánya minden felkeresett ország nyelvén felírt pár szót. A jó étvágyat és a jó éjszakát inadekvát lenne, szerencsére vendéglátónk észreveszi a sorvezetőmet, megkaparintja, és ordítva-röhögve mondogatja róla a magyar szavakat. Mindenki üvölt, amikor kigördülünk, ő azt, hogy viszlát, mi azt, hogy güle güle. Épül, szépül a bábeli torony.
View The Caucasian Challenge 2009 in a larger map
Kedves hallgatóink, ma délben a sinopi múezzin énekel önöknek. A sinopi mecsetben három müezzin lakik… Azt hamar megszokja az ember, hogy templomtornyok helyett minareteket lát, azt már nehezen, mert annyira gyönyörű, amikor kiszállva az autóból meghallja a müezzint, aki a szomszéd városka tornyából teríti a verssel a vidéket.(Persze magnóról playbackkel, de ki nem.)
Konstantinápoly 1453-ban esett el, jött a török. Nálunk csak százötven évet, de a Balkánon majd ötszázat. Az ottomán birodalomban, ahol a keresztény és a zsidó vallás megtűrt volt, nem üldözött, de több adót kellett fizetniük a nem keresztényeknek, sokan – nemcsak a keresztény közösségekre kivetett gyerekadó áldozatai – iszlamizáltak. Vagy épp azért, amit egy albán nemes úr mondott egykor egy nyugati utazónak: mi bármely vallást elfogadunk, amely megengedi, hogy fegyvert viseljünk. Ezért a többségünk mozlim.
Törökország útja Európába
A törökországi autópálya-pihenőkben kis imaszobában álldogáló zoknis férfiakat nem merem bámulni, de a legszebb az volt, amikor a hegyi úton, amikor már vagy két órája nem láttunk egy lelket sem, egy út mentén álló traktor mellett ott térdelt a munkagép imádkozó vezetője.
A muzulmán, de megbízható NATO-tag Törökország befogadását az unióba kicsit nehezítik az európai muszlim vendégmunkások integrációjának nehézségei (immár a burkinával, a moszlim női fürdőruhával is borzolják az értékvezérelt, de toplessben fürdőző európaiak kedélyeit), de a világi török államot (még ha az utóbbi időben a vallásos pártok vannak is hatalmon) vaskézzel cövekelte le Kemal Atatürk – akinek sértő említését bünteti a török jog. Egyébként a 2008/402. számú rendelet a Youtube-ot is betiltotta Törökországban, de valószínűleg ez sem tudja lerontani Törökország csatlakozási esélyeit, olyan lelkes lett az orosz energiafüggőségtől aggódó Nyugat attól, hogy Törökország aláírta a Nabucco-szerződést. Amellett, hogy Európa tapsol, Törökország regionális súlyának növekedését is mutatja a fotó, mely a Nabucco projekt aláírásán készült. Ezen Erdogan török miniszterelnök és azon országok miniszterelnökei láthatók, melyek egykor az ottomán birodalom részei voltak.
Most abbahagyom a melót, mert a sinopi kempingtulajdonos (ukrán feleséggel) feltolta a volumét a török turbofolkon.
{audio}/images/mp3/tarkan%20-%20dudu.mp3{/audio}
{audio}/images/mp3/torok.mp3{/audio}
Kerényi György (Isztambul–Sinop, Törökország)
A túra eddigi beszámolói
Kerényi György telefonos beszámolója a Közelről keddi adásában
Kaukázus-rali: Ladaállat menni Bosznia - képgalériával
Kaukázus-rali (2.): Ladaállat Montenegróba harap - galéria
Kaukázus-rali (3.): Albániában Kalasnyikovval - galéria
Kaukázus-rali (4.): amikor a víz az úr - galériával
Kaukázus-rali (5.): folytatódik a pánbalkán nagygenerál
Kaukázus-rali (6.): ötveneurós búcsú a Balkántól - galériaUtolsó frissítés: 2009-09-07 11:19:37
