Megérkeztünk a Kaukázusba. Innentől nyolc napig itt bóklászunk majd fel, s alá.
| {gallery}2009szeptember/0905_kerenyi:440:293{/gallery} |
| Képgaléria a 8. napról Fotó: Kerényi György/MR |
Andrásnak mondtam a határon, ne erőltesse az oroszt, mégiscsak egy éve alázták le Grúziát a pár napos háborúban. Mégis, már éjjel az étteremben kicsit idegesen megkért a pincérnő, hogy ne nyomasszam az angollal, egyből elő is jött a pazsaluszta, és a többi. Nem is felejtettem túl sokat. A grúzok nem nyomják nagyon azt, hogy ha a mi kenyerünket eszed, beszéld a mi nyelvünket, a nyelv a kapcsolatteremtésre való (és a bizniszre persze), attól még élhet nyelvében a nemzet. Bár néha ezért levesszük, hogy jó lett volna megjegyezni a ghadlobht a szpasziba helyett. A sajátos grúz ábécé miatt semmilyen feliratot nem lehet elolvasni egyébként.
Állítólag nemsokára meglátjuk majd a kilőtt tankokat is az út szélén: Putyinék nem sok esélyt hagytak a grúzoknak. Az elnök, akinek népszerűsége fogyatkozásával szüksége volt egy kis nemzeti összefogásra, elszámította magát, amikor egy éve megtámadta szakadár köztársaságocskájukat, a Zala megye méretű Dél-Oszétiát. Az energiafegyverrel harcoló orosz medve a klasszikus erőpolitizálással akart példát statuálni, s ehhez kapóra jött a Szaakasvili alatt erősen nyugatosra forduló Grúzia, amely a NATO-ba igyekezett, és ez nem nagyon tetszett az oroszoknak. (A 2004-es bővítésnek nagyon nem örült a Kreml, ekkor lettek a szövetség tagjai a balti államok.) Elsősorban Németország erős orosz kapcsolatai miatt a NATO-tagság még várat magára, és a háború fényében valószínűleg Merkeléknak volt igazuk. Persze Putyinék biztos meggondolták volna, hogy beavatkozzanak Dél-Oszétia védelmében egy NATO-országgal szemben, de mi van, ha nem? Dél-Oszétiát mindenesetre csak két ország ismerte el, az oroszok és Nicaragua.
Eszement angolok a szakadék felett
Ha már ennyire visszaugrottam az időben, hadd vegyem fel a történet fonalát Sinopban, amikor a kempingfőnök felhangosította a zenét. Nos, ekkor már lobogott a tengerparton a tűz, főtt a keletisre fűszerezett paprikás krumpli, nemsokára Marti, a kemping kicsit korosabb munkatársa már ugrált is át a tűzön.
Egy agyavesztett angol csapat csatlakozott hozzánk Isztambulban. Ők néha vesznek kétszáz fontért egy roncsot, és nekiindulnak a világnak, például Star Trek-es jelmezben. Az indiai motorosriksa-ralin (1500 kilométer) azt játszották, hogy ki tud később kiugrani a járműből, mielőtt nekihajt a szakadéknak. Jackass-szerű csapat, iszonyúan tudnak inni, nagyon szórakoztatók, civilben IT-consulting cégeik és más tisztes polgári foglalkozásaik vannak, csak adrenalinhiányuk lehet. Charlie-ék nekifutnak azoknak a szakaszoknak is, amelyek csak négykerék-meghajtásúaknak ajánlottak. Abban bíznak, hogy nem sikerül, és felgyújthatják a kocsit.
Tényleg ezt tervezik, a sinopi beach-en is lángoltak a műanyag székek, igaz, azokat még a török tulaj kezdte rádobálni a tűzre. Ő modern mozlim, mondta, amikor a Ramazanról faggattuk, így könnyű eljutni a székégetésig. Charlie-ék már Grúziában átmentek kocsival egy olyan függőhídon is, melyet még nézni is rossz volt, nem hogy rálépni. Igaz, csak a sofőr vitte, a többiek kiszálltak, és többször – nem nagy meggyőződéssel – mondták: Simon, don’t!
Az iszlám az utazó szemével
Végigrepesztettünk Törökország Fekete-tengeri partján, közvetlenül a víz mellett, de még akkor sem fürödtünk, amikor Ladaállat bepróbálkozott az isztambuli trükkel: egy megállás után rángatott, elment az ereje, hűlnie kellett. Ekkor már én tisztogattam a gyertyákat. Régen de sokat csináltam ilyet – még nem mondtam, de vagy tíz évig volt Ladánk, kedveltem, csak ezt pedagógia célból most nem mutatom: Ladaállatnak erős kezű, nem érzelgős gazda kell. Két megállás után levettünk valami levegőbeszívó izét, és utána jól ment a kocsi. A kényszerpihenő alatt ettünk. Mivel Ramazan van, a lokantában (ezek az egyszerűbb éttermek Törökországban) felküldtek a galériára, hogy ne legyünk szem előtt, ne ingereljük bűnre a tisztes igazhitűeket. Szép az iszlámnak ez a finomsága, ahogy el-elhajol a sok szabály elől: fönt a maradékokból látom, hogy mások sem böjtölnek olyan vadul.
Másképp látom az iszlámot akkor, amikor egy török férfi, mint kerítés mögül pitbull, acsarkodik rám egy Transitból, csak azért, mert a pirosnál mellettünk megálló járműben megbámulom az ablaknál ülő, fejkendőbe bugyolált asszonyokat. Szerencsére nem hallom, mit üvölt, handzsár meg jatagán biztos volt benne, pedig csak mint turisztikai látványosságot néztem úgy tíz másodpercig a családot. Még jó, hogy nem akartam fotózni.
A jelenetből a fordítottját is gondolom (az útikönyvek is említik), hogy ezeken a macsó vidékeken (ahol ilyen fenemód védik a női családtagok erkölcsét) nőként utazgatni férfi kísérő nélkül néha veszélyes lehet: az ilyen nőket kihívásnak, laza erkölcsűnek ítélik, és úgy is bánhatnak velük.
| {gallery}2009szeptember/0907_kerenyi:440:293{/gallery} |
| Képgaléria a 9. napról Fotó: Kerényi György/MR |
Grúziában mindenhol tehenek leselkednek az autósokra, sztenderd tízes átlagsebességünkből is mindig veszünk miattuk. Véletlenül sem a dús fűben, a meredek oldalakban legelésznek, hanem fel-alá masíroznak az utakon. (Az egyik vágyakozva bámult be egy műfüves teniszpályára.) Az utak elképesztőek. Az országnak van két használható főútja, túránk ezeket természetesen jórészt elkerüli. Itt az a jó út, amelyen nincsenek gödrök, csak huplik, ettől vadul leng minden. Tizenkét órákat ülünk ilyen utakon a kocsiban, kezdenek fogyatkozni az életerőpontjaim. Este tíz és éjfél körül szoktunk megérkezni, éjjel és hajnalban vagy két órát elbíbelődöm a fényképek hazaküldésével, a kocsiban próbálok írni (el lehet képzelni, hogy találom el a betűket egy hegyi vízmosásban, de akár a grúz főúton is), amíg le nem merül a laptop akksija. De legalább otthoni félelmem, hogy majd itt jön ki megint a vesekövem, nem igazolódik be.
Az utak rosszak, a sofőrök pedig mennek, mint a barom. Rendszeresen hármas előzésbe keveredünk záróvonalnál, egyszer meg egy saját sávunkban szembejövő miatt orral egymásnak épp csak megálltunk (nem tudott visszasorolni a maga sávjába, közben a mögöttem jövő jobbról leelőzött).
A szocializmus értelmetlenségének nehezen lebomló mementói
A táj Adzsáriában, ahol az első két nap jártunk, fantasztikus. Az adzsárok is kacérkodnak az elszakadással, ahogy az oszétek és az abházok, de ők még nem futtatták végig a függetlenségi projektet. Előbb-utóbb biztos itt is létrehoznak majd egy életképtelen államocskát, amelyet aztán nemzetközi közigazgatás tart fenn, de amíg az anyaállamok a kisebbségi jogok és önrendelkezés terén annyira szűkkeblűek, amennyire, nem lesz ez másképp. Az oszétok is békében éltek korábban a grúzokkal, csak aztán a grúzok nemzeti függetlenségük megszerzésekor elkezdték megnyirbálni az oszétok jogait, ami az elszakadásba – és persze a nagy testvér aktív közreműködésébe torkollott. Mindenesetre Törökország megélénkülő térségbeli aktivitása az eddiginél bonyolultabb külpolitikai képleteket is generálhat.
A grúz építészet még őrzi a régi szépség nyomait: nagy, sokszor csipkésre faragott fatornácok, finom díszítések a házakon – már azokon, amelyek nem az elmúlt negyven évben épültek. Batumin átsüt a nagyvilági fürdőváros hajdanvolt könnyed arisztokratizmusa, csak hát semmi sincs kész, mindent építenek, a többi meg romokban. Hihetetlen mennyiségű vashulladék lehet a volt keleti blokkban, és rengeteg málló betonmonstrum, üres épület, amelynek a hajdani funkciója is kikövetkeztethetetlen már. Ültek bennük emberek, papírokra pecsételtek, ellenőriztek, regisztráltak, bevezettek a könyvekbe,a másikban gyártottak valami tárgyat. A szocializmus értelmetlenségének nehezen lebomló mementói, melyek egykor leltárba voltak véve, mint a nemzeti vagyon, most miattuk rozsdaövezet a világ egy része.
View The Caucasian Challenge 2009 in a larger map
Fent a hegyekben faházakban élnek az emberek, kicsi boltok a pár házas településeken, melyek között Zilekre szerelt fadobozokban utaznak az emberek. Borostás férfiak, embertelenül finom konyakok és vodkák. Itt valószínűleg mindenki italosan vezet, mi sem teszünk hát másképp. Zötyögünk a sok kis életkép között, mindegyiket elnézegetném órákig, de hát hajtós az offroados élete.
Az idő hatalma
Törökországban élni ugyanaz, mint várni – írta a Nobel-díjas bosnyák író, Ivo Andric. „Az élet hajtóereje és az emberi sorsok kovácsa itt nem a munka és a vállalkozókedv, mint a többi országban, hanem a várakozás és a türelem, amivel a várakozás táplálkozik, s ami fönntartja.” Más errefelé az idő hatalma. Ehhez persze az infrastruktúra fejletlensége is hozzájárul, szokva vannak az emberek, hogy A-ból B-be eljutni akár napokba is telik, hogy nem pörög úgy a munka. A grúz hegyekben élő emberek is csak ülnek, ülnek, néznek, és intenek az elmenő autóknak. Sok helyen áram sincs, ott önellátás van, nem nagyon lehet beugrani a városba. A szecessziósok, a kivonulók ideje – amikor megcsömörlött poszthippik és posztmaterialisták kiköltöznek a városból, visszatanulják a népi építészetet, és beszereznek egy régi szövőszéket – itt még messze van.
Mi meg csak átcsörtetünk faházaik között, intünk nekik egyet, aztán magukra hagyjuk őket mikrokozmoszukban, mi meg – azt hisszük legalábbis – tágítjuk a sajátunkat.
Hogy mégse legyen ennyire lírai a befejezés, ideírom az ETA punkzenekar nyolcvanas évek eleji számának refrénjét: Jenki, jenki – na és, ruszki, ruszki – na és, Khomeini – na és, Dzsugasvili – na és.
Kerényi György (Sinop, Törökország–Batumi, Grúzia)
A túra eddigi beszámolói
Kerényi György telefonos beszámolója a Közelről keddi adásában
Kaukázus-rali: Ladaállat menni Bosznia - képgalériával
Kaukázus-rali (2.): Ladaállat Montenegróba harap - galéria
Kaukázus-rali (3.): Albániában Kalasnyikovval - galéria
Kaukázus-rali (4.): amikor a víz az úr - galériával
Kaukázus-rali (5.): folytatódik a pánbalkán nagygenerál
Kaukázus-rali (6.): ötveneurós búcsú a Balkántól - galéria
Kaukázus-rali (7.): épül Bábel tornya - képgalériával Utolsó frissítés: 2009-09-08 11:49:10
