|
|
| Képgaléria Fotó:MR/Kerényi György |
1988 után most léptem először e földre, egy Kaukázus-ralinak nevezett flúgos futam résztvevőjeként. Akkor is, most is a Togliatti gyár remekével. Milosevic rigómezei beszéde előtt voltunk még, horvát és bosnyák gyerek együtt ugrált a Neretvába az Öreg-hídról, pár év múlva már egymásra lőttek. A melting potnak vége, ha volt egyáltalán, de a szerb részen azért már Ibrahimovic-pólóban szekerezik egy gyerek: a tömegkultúra megbízhatóan lesikálja a különbségeket.
A változatos nemzetiségi térképet a felek a délszláv háborúban végül is háromszázezer halottal igyekeztek egyszerűsíteni, és bár ilyen irányú aktivitásukat az Egyesült Államok biztatta NATO, majd az EU sikerrel fékezte meg (rövid időre beállt az ENSZ is, de hamar lecserélték), Bosznia azonban az állami autoritás külső megmankózása nélkül egyelőre nem biztos, hogy létezne, mármint a három náció közös államaként – legalábbis ezt mondják a szakértők.
Versenyautó nyolcvanezerért
Az 1500-as Ladánkból ebből mi nem sokat érzékeltünk, gondolataink csak következő 17 napunk főszereplője, autónk, ne finomkodjunk, verdánk körül forognak. Ralin soha nem voltam, tévében sem érdekelt, de aztán egy gyenge pillanatomban rábeszélt egy tavalyi résztvevő, gyorsan bepaliztam hát én is két haveromat, indulás előtt öt nappal vettünk egy autót, hogy megtegyük a Budapest–Jereván táv 6500 kilométerét. Ami persze lehetne sokkal rövidebb is, ha a szervezők nem a legvadabb hegyi hágók felé jelölnék ki a pályát (ilyeneket jósol végig az ismertető). Általában dzsipek indultak a futamon, ketten vagyunk direkt szakadt k-európai géppel (mégiscsak posztszocialista területeket járunk, „ott biztos van alkatrész hozzá”), egy Moszkvics és mi.
Egy ronda, kézzel bordóra pamacsolt szerencsétlen lett hát utunk főszereplője, egy Armstrong vagy Contador, mi meg szimpla vízhordók vagyunk (szó szerint) a saját nyaralásunkon. (Lásd még: kik vagyunk mi a saját országunkban – a bejárni kívánt régió minden országában e mondat sűrű ismételgetése előbb-utóbb etnikai tisztogatáshoz vezetett.) Ennyire azért nem tágas Ladaállat horizontja, egy udvar sarkában morzsolgatta nyugdíjas éveit, míg egy hete néhány vidám fiú meg nem jelent, hogy nyolcvanezer forintért magával vigye, aztán szerelővel kicseréltessen rajta mindenfélét, ráadásként pedig egy negyvenkilós vaslemezt szegeztessen fel a hasára. És azóta is negyedóránként megvizsgálják, töltik, hűtik, szerelik, merthogy Ladaállat nem túl kezes jószág.
Néhány – még a testi kapcsolatunk előtti időben próbált – névadási kísérlet után (hogy mennyire sötétben tapogatóztam valós személyiségét illetően: még a Juanita név is felvetődött), végül Ladaállat lett a neve (e járműtípust egy örökbecsű írásában Bojtár B. Endre nevezte el így a Magyar Narancsban vagy tíz éve), ami a jelölő és jelölt tökéletes passzentjának ritka esete. Nyolcvanezret adtunk érte, az akkumulátorral, amelyet valahol egy szarajevói kútnál vettünk neki (állandóan kisebb ajándékokkal kell tömni), már körülbelül kétszázezernél tartunk, és még nincs vége: nemrég derült ki (esett, de a kaja jó, csók), hogy új ablaktörlőmotor is kellene neki.
Nincs rossz tulajdonsága, de jó sincs
Alacsony komfortfokozata, élemedett kora és számtalan testi hibája dacára Ladaállat egyenes jellem. Nem titkolja rossz szokásait (például hogy kevesli saját hűtőrendszerét, ezért rendszeresen felforr a vize), kiismerhető, és valójában nincs is sok rossz tulajdonsága. Igaz, jó sincs. Ő ilyen, és kész. Nem kétszínű (nincs fedélzeti számítógépe, az tenne még be nekünk), nem rejtegeti hibáit, kicsit naturális, de megbízható. Néha már elfogad ételt az embertől, de inkább még a tábor körül köröz. A rég látott rokon, aki ha magában van, szeret állatbőröket viselni, és ha senki nem néz oda, kézzel szed a rizses húsból.
Az első nap a Ladaállattal való kapcsolatteremtés jegyében telt, pedig voltak jelentős epizodisták, például a bécsi örmény nagykövet asszony, aki a diplomáciai protokollban szokatlan módon egy örmény zászlóval adta meg a jelet a második Kaukázus-rali indulására az előző rendszer köztéri szobrait összegyűjtő Memento Park bejáratánál. Jelenléte (hasonlóan a hazai örménység potentátjaié, köztük a Magyar Rádió ikonikus alakjáé, Avanesian Alexé) annak volt köszönhető, hogy a 17 napos rali, mely 11 országban teszi tiszteletét, végül Jerevánban, Örményország fővárosában végződik.
De addig még 16 napot kell eltöltenem Ladaállat nyergében (vagy inkább a szőrére terített pokrócon), és most még csak Mostarban vagyunk, Bosznia-Hercegovina déli részén, ama bizonyos Stari Most, a háborúban felrobbantott, később (állítólag korabeli technikával) újjáépített Öreg-híd városában.
Ha tudsz, fordulj vissza!
Az első nap 640 kilométerét éjfélre sikerült abszoválnunk, benne két olyan órával, amelyet az Magyar Autóklub szekszárdi műhelyének lelkes csapatával töltöttünk (kipufogódobra és generátorra vágyott a kicsike). Ladaállat hánykolódásai miatt nem jutott időnk kisebb megállókra sem, pedig – főleg a végén – már gyönyörű vidéken járhattunk, különben minek neveznének annyi helyet Restauracija Panoramának. Sajnos már tök sötét volt, az út menti erdők fáin is alig lehetett a sok halálfejes táblát kivenni, amelyek az erdei séták veszélyeire figyelmeztetnek. Több százezer akna van még ex-Jugoszláviában, becslések szerint egy darab kipiszkálása és megsemmisítése – munkadíjjal együtt – nagyjából 120 dollár, tehát erre csak időnként jut a Boszniába érkező dollármilliókból.
Verőfényben abszolváltuk viszont Szekszárd külvárosát, ott az autóklub műhelyét, és szintén negyven fokban, ragyogó napsütésben tolhattuk át a verdát Horvátországba (ekkor már forrt a víz), amivel egy kis derűt csempésztünk az udvari határátkelő álmos délutánjába. Előtte GPS-mama azt hajtogatta monoton géphangján: ha tudsz, fordulj vissza, ha tudsz, fordulj vissza. A boszniai határőr is örömmel fogadott, különösen a csomagtartóra felkötözött két pótkerék tetszett neki.
Az akkumulátor csodát tesz
Mióta viszont megvettük az akksit Szarajevónál, pöccre röff, ahogy mondani szokták. Hajtott a versenyszellem (néha százzal is nyomtuk), nem tudtuk, hol jár a roncsderbi-vetélytársunk, Spirk kolléga (Index) és Hutnyik Karcsi Moszkvicsa. Ők sem indultak könnyen, a rajt után nyolcszáz méterre kifogyott a benzinjük – azután viszont semmi bajuk sem volt, főleg miután rájöttek, hogy négyesben ki kell kötözni a sebváltót. Este tízkor már mi is megbocsátottunk Ladaállatnak, fiókáit védő, sebesült bíbicmadárnak láttuk, aki megtéveszti az ellent szárnyaszegett mozgásával, majd feltámad, és elsőként szakítja át Jerevánban a célszalagot a sok dzsip előtt.
Ladaállat nemcsak fizimiskájával kelt feltűnést, azzal is ideges félreugrásra készteti a gyaloglókat, amikor motorfékfunkcióban hatalmas durranásokkal berobbantgatja a kipufogógázt. Szabályos lövéshang (alagútban karikás ostor), amit hallva, de nem látva, gondolom, sok helyi erő indul kicsomagolni a daytoni békekötés óta olajos rongyokban pihenő Ezüstpuskát, hogy átugorjon a szomszédhoz megbeszélni a ’95 óta összegyűlt vitás ügyeket.
Ez persze előítéletes európai pökhendiség részünkről, mármint az agresszív és sötét Balkánról szóló gondolatfutamok, de hiába, könnyen kezelhető narratíva az orientalizmusé, és tartok tőle, a későbbi úti levelekben is élni fogok vele. A régióról mindig is így gondolkodtak nyugatabbra, kezelhetetlen, barbár népségnek tartották az ötszáz éves török uralom európai behódoltjait. Bosznia is egy e sok, folyton múltjának gyökereit keresgélő etnikum, náció, vallás földje közül, melybe most épp csak belecsípünk, mert következő lakóhelyünk már Koszovóban lesz. Már ha Ladaállat is így gondolja.
Kerényi György (Mostar, Bosznia-Hercegovina)Utolsó frissítés: 2009-08-31 14:23:58
